Moldáv elnökválasztás: nem mindenki EU-párti, aki fénylik

2020. november 21. 13:20
Maia Sandu személyében új elnöke lett a hányatott sorsú Moldovának. Az öreg kontinens legszegényebb országa kapcsán sokan szimplán „Európa-párti” meg „oroszbarát” erők harcáról beszélnek – a valóság persze jóval bonyolultabb a felületes címkézéseknél.

Nyitókép: Maia Sandu, az új moldáv elnök

Bár minden jel a Moldáv Köztársaság Szocialistáinak Pártját képviselő regnáló elnök, Igor Dodon győzelmére mutatott, Maia Sandu, a Cselekvés és Szolidaritás Pártjának elnöke, volt miniszterelnök és oktatási miniszter 57,72-42,28 százalékos arányban győzött a moldáv elnökválasztás november 15-i második fordulóján, jelentősen javítva első fordulós eredményén – akkor a különbség még a négy százalékot sem érte el, 36,2-32,6 volt az állás, a fennmaradó szavazatokon a kisebb pártok jelöltjei osztoztak.

55,08 százalékos volt a részvétel a második fordulóban, tíz százalékponttal magasabb, mint az elsőben, de így is kifejezetten alacsony – azaz rendkívül nagy szerepe volt a mozgósításnak, annak, hogy ki volt képes meggyőzni a híveit a választás fontosságáról. Különös jelentősége volt annak is, hogy ki mehetett el egyáltalán szavazni:

a 3,5 milliós lakosságú országban szavazójoga van még körülbelül egymillió külföldön dolgozó állampolgárnak.

Hivatalos becslések szerint körülbelül 280-300 ezren lehetnek az Oroszországban dolgozó moldávok, a többiek az Európai Unió legkülönbözőbb országaiban – elsősorban Olaszországban – keresik boldogulásukat. Mivel az EU-ban dolgozók jellemzően az EU-párti, az Oroszországban dolgozók pedig inkább az oroszpárti politikai erőket támogatják, minden választás előtt heves politikai viták zajlanak arról, hogy a többiekhez képest mennyire legyen egyszerű szavazniuk az Oroszországban élő moldávoknak.

A jelenlegi választáson – a 2019-es parlamenti és a 2016-os elnökválasztáshoz hasonlóan – 17 helyen lehetett az egész Orosz Föderáció területén szavazatot leadni Moldova elnökjelöltjeire, míg csak Olaszországban 30 ilyen hely volt, az egész EU-ban pedig összességében ötször annyi, mint Oroszországban. Emellett a Dnyeszter túloldalán található szakadár területen, az orosz gyámság mellett önálló Dnyeszter-menti Köztársaságban meghozott szigorú járványellenes határforgalmi korlátozások miatt az ottani moldáv állampolgárok nehezen juthattak el a szavazóhelyiségekbe. Meglátszott ez a szavazatarányokon is:

Sandu 943 ezer szavazatának bő negyede – 243 ezer – külföldön élő moldávoktól érkezett.

(Az ő mobilizálásukhoz persze hozzájárult az is, hogy Igor Dodon leköszönő elnök „párhuzamos választóközönségnek” titulálta őket a kampányban, és úgy érvelt: a nyugaton élő moldávoknak fogalmuk sincs, mi folyik otthon.)

A parlament Kisinyovban

Oroszország vezetésének a Vlagyimir Putyin orosz elnökkel személyesen is jó kapcsolatot ápoló Igor Dodon személyében nyíltan vállalt favoritja is volt a versenyben. Dodon „oroszpártisága” azonban inkább csak az oroszellenesség hiányában mutatkozott meg – 2017 óta tartó regnálása alatt az ország egyáltalán nem rohant Moszkva karjaiba, és nem állt meg a „nyelvháború” sem, az orosz nyelvet változatlanul egyre inkább kiszorította a románhoz megszólalásig (és azt követően is) hasonlító, azonban Moldova alkotmányában és a közigazgatásban következetesen moldávnak titulált államnyelv. Sőt mitöbb,

az orosz hídfőállásnak számító Dnyeszter-menti Köztársaságban is leáldozóban van Moszkva csillaga,

Dodon pedig semmit nem változtatott abbéli álláspontján, hogy a Krím körüli nemzetközi jogi vitában Ukrajna területi integritásának pártján áll, azaz nem képviseli az orosz véleményt.

Ahogy az „oroszpárti” jelöltet nem érdemes kisinyovi KGB-kirendeltségvezetőnek elképzelni, úgy az új „EU-párti” jelölt sem egy női Konrad Adenauer. Szerencsésebb lenne inkább „románpártinak” titulálni, mert kétségtelen, hogy hatalmas gesztusokat tett Románia felé, melyhez egyébként kettős állampolgárság is köti: 2012 és 2015 között, amikor oktatási miniszterként szolgált, a kormány napirendjén volt a moldáv államnyelv románra való átnevezése.

Bár a két nyelvet hallók és azokat tökéletesen azonosnak tartók számára ez gondolkodást is alig igénylő, logikus lépés, a moldáv nyelv „románságának” elismerése az első lépés lenne a független moldáv államiság és identitás felszámolásának irányába, amely posztszovjet mércével mérve is ingatag: még a folyamatos identitáskrízisben leledző belaruszoknak is van saját nyelvük, amit ugyan alig használnak, de puszta léte indok és alibi egy független országhoz.

Ha a moldávok belátnák, hogy valójában románul beszélnek, azzal elismernék: nekik még ennyijük sincs.

Sandunak első dolga volt látogatóba hívni Klaus Iohannis román államfőt december végi beiktatása utánra – ilyenre Dodon elnöksége alatt, bármily furcsa is, nem volt példa. A megválasztott elnök azonban sietett kijelenteni: minden erejével azon lesz, hogy „pozitív, pragmatikus és kiszámítható kapcsolatokat” alakítson ki az Orosz Föderációval. A kereskedelemben és a moldáv munkavállalók életkörülményeinek – aktuálisan: Oroszországból kapott nyugdíjuk jogi helyzetének és folyósításának – tekintetében Moldova és Oroszország egymásra vannak utalva, Sandu stabil orosz kapcsolatok nélkül nem sokáig lehet népszerű, így a beígért pragmatizmusát minden oka megvan tettekre váltani.

Ha a média sekélyes narratíváin túl is szeretnénk megérteni valamit a régi és az új elnök közötti különbségből, érdemes figyelmet szentelnünk annak, ahogy Igor Dodon Belaruszról gondolkozik. Egy október eleji interjúban a decemberig hivatalban lévő moldáv elnök úgy nyilatkozott: „Lukasenka sokat tett Belaruszért: a gazdaságért és a népért is. És azt gondolom, hogy Moldovához képest, a Szovjetunió összeomlása óta eltelt 29-30 évben, nem csak megtartani tudta mindazt, ami a Szovjetunióban jó volt, hanem megsokszorozni is. Nekünk ez nem sikerült. Moldova gazdasága ma GDP-arányosan 20 százalékkal azalatt van, ahol 1991-ben a Szovjetunió idején volt. Belarusz viszont haladt előre.”

Dodon ebbéli véleménye azt tükrözi, hogy a még regnáló elnök a gazdasági és társadalmi fejlődés hatékony módjának tartja az Oroszországgal való együttműködést, és

az oroszok „megfejésében” példaképként tekint a lukasenkai politikára,

amely kétségtelenül kitűnő érzékkel srófolta magasra és váltotta kézzelfogható olajoshordókra a belarusz geopolitikai lojalitásának árát  – azonban nem vallja politikai filozófiájának sem a választások elcsalását, sem a tüntetők elleni erőszakot. Annyiban oroszpárti tehát, hogy lehetőséget lát Moldova számára a szorosabbra fűzött orosz kapcsolatokban, és a nyugati kapcsolatokat nem Oroszország ellen kívánja használni. Azonban nem klasszikus kelet-európai oligarchapolitikus, sőt – mint az a 2019-es kormányválság és Vlagyimir Plahotniuc, az országot gyakorlatilag kézben tartó nagyvállalkozó kiutasítása mutatta – kifejezett ellensége az oligarchikus politikai berendezkedésnek.

Moldovai táj

Sandut más fából faragták: ő karrierjének legeleje óta otthonosan mozog a nyugati körökben, a moldáv pénzügyminisztériumban befutott hosszú szakértői életútja során többször voltak hosszabb-rövidebb megbízásai a Világbanktól vagy az ENSZ-től, négy nyelven (angol, spanyol, román/moldáv, orosz) beszél, harmadik diplomája a Harvardról származik.

Ebből adódóan

Sandu több lehetőséget lát országa számára nyugaton, mint Dodon,

ugyanakkor a kampány során – 2016-os elnökjelölti ténykedésével ellentéten – különös figyelmet fordított a kisebbségekre, többször szólalt fel kampányrendezvényeken oroszul, gagauzul, bolgárul. Sandu kompromisszumkész, pragmatikus politikus, akit így tartanak számon Moszkvában is – radikális „Nyugat-pártiként” valójában Dodon kampánya keretezte csak, ezt pedig kritika nélkül átvette a nyugati média.

Moldova – a posztszovjet térség zömével ellentétben – nem elnöki, hanem parlamentáris köztársaság, így a köztársasági elnöknek főleg szimbolikus, illetve külpolitikai reprezentációs szerepe van, valódi politikai hatalommal akkor bír, ha a parlament többségét is bírja. Ez Sandu esetében most nincs így: pártja, a Cselekvés és Szolidaritás 15 mandátummal bír a 101 fős törvényhozásban, a legerősebb, 37 fős frakció Igor Dodon szocialistáié. Mivel Sandu és Dodon régi riválisok, akik csak az országot malacperselynek tekintő Plahotniuc ellen tudtak 2019 nyarán rövid időre összefogni, a parlament komoly fejfájást fog még okozni Sandu elnöknek – így feltételezhető, hogy az elnök és támogatói minél inkább szeretnék előrehozni a 2023-ban esedékes parlamenti választásokat.

Ha ez nem sikerül, Sandunak igen szűk mozgástér áll majd rendelkezésére – Dodonnak pedig, aki most minden erejével belevetheti magát a parlamenti munkába, még rengeteg ideje van visszatérni a csúcsra. „Mögöttem van a Moldáv Köztársaság legerősebb pártja, amely nélkül, és amelynek álláspontja nélkül – az én álláspontom nélkül – a Moldáv Köztársaságban semmilyen politikai folyamat nem lehetséges” – nyilatkozta a Kommerszantnak Dodon még a választások előtt, egy esetleges Sandu-győzelemre reflektálva. Most

itt az idő, hogy a gyakorlatban is megmérettessék, milyen demokrácia is valójában Moldova

– Európa gyorsan ráeszmél majd, hogy hiába tűnik egy elnök szimpatikusnak, a parlamenti köztársaságokban bizony nem ő kormányoz. Ha ciklusa közepére egyáltalán megmarad valami Maia Sandu EU-pártiságából, az a románpártiság lesz – az újraéledő román-moldáv barátság kapcsán talán kissé emelkedik majd azok aránya a lakosságban, akik a „nagy testvérrel” egyesülni szeretnének.

Összesen 42 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés