Körkörös védelem – történetek Trianon idejéből

2020. június 4.
Észak, dél, kelet, nyugat – a Kárpát-medence minden táján történelmi fordulatok, közösségi és egyéni tragédiák kísérték Magyarország 1918 és 1920 közötti szétesését. Tanulságos történetek minden égtáj irányából Trianon napjaiból.

Demkó Attila írása a Mandiner hetilap csütörtökön megjelent új lapszámából

 

Észak: Korvin hadnagy és a kis Hubert Károly

„A Duna déli partjára géppuska és fegyvertűz zaja hangzott át Pozsonyból. Közben jajkiáltásokat is hallottak a magyar katonák” – írta 1919 februárjának közepén a Pesti Hírlap. A katonák nekirohantak a hídnak, hogy mentsék a cseh golyóktól a pozsonyi polgárokat, de nem lehetett, parancs tartotta vissza őket. Akkor még hitt a budapesti politika az igazságos békében. Hogyan is lehetne a túlnyomóan német–magyar Pozsony Wilsonovo město vagy Bratislava néven szlovák főváros? Ilyen igazságtalanságot a művelt Nyugat nem engedhet! Hogy két történelmietlen városnéven vitatkoznak csehek, szlovákok? Nevetséges! Amikor négy nappal később csak egy lövés csattant, senki nem rohant a hídhoz. Akkor halt meg a kis Hubert Károly.

Korvin hadnagy az első áldozatok között volt még decemberben Rózsahegyen. Kisváros ez 1918-ban, tizenkétezer, jórészt szlovák lakossal. Ma sem nagy, de fontos város. Szlovák nemzeti emlékhely, mert a Rózsahegy melletti Csernován volt plébános Andrej Hlinka, akit ma a szlovák államiság atyjaként ünnepelnek. Ott dördült 1907-ben az a csendőrsortűz, amely tizenöt áldozatot követelt, és máig a magyar elnyomás jelképe.

Igen, voltak olyan szlovákok, akik a magyar állam keze által haltak meg. De azon a decemberi napon a magyarokon volt a sor, hogy meghaljanak. A Korvin család ugyanis nem várta tétlenül a cseh bevonulást. Az egyik Korvin fiú egy csapat élén felszedte a síneket a várostól nem messze, hogy a betörni készülő cseheknek mégse legyen könnyű dolguk. A szlovák szélsőségesek ezért bosszút esküdtek, és megtámadtak két Korvin lányt a katolikus templom előtt miséről kifele jövet. Magyar kokárdát viseltek, a szlovák nemzetőrök rájuk szóltak: vegyék le. Ezt a lányok megtagadták azzal, hogy ők magyarok, 
és joguk van nemzeti színeket viselni. Megverték őket, mire jött Korvin Pál hadnagy, aki revolverrel fölfegyverkezve sietett nővérei segítségére. Jobb lett volna talán, ha nem jön: a dulakodásban a hadnagy két szlovák támadót agyonlőtt. De jöttek még többen, végül a hadnagy és egyik nővére holtan maradt a templom előtt.

„Párizsban, Washingtonban és Londonban dőlt el, hogy Csehszlovákia létrejön”

Korvin Pállal ellentétben Hubert Károly tizennégy éves volt, fegyvertelen, és csupán lehajolt megkötni a cipőpertlijét. Egy cseh katona hátulról egyszerűen főbe lőtte, mert úgy vélte, hogy a diák a fenekét akarja mutatni neki. Ki tudja persze, lehet, hogy a fenekét mutatta, mert ekkor a csehek megszállók voltak, méghozzá a pozsonyiak többsége szemében véreskezű megszállók. Talán azért tette a cseh, mert lépten-nyomon abba ütközött, hogy nem felszabadítóként fogadják.

A pozsonyi Mihály-kapu 1903-ban.<br>Fotó: Fortepan

Ahogy Ľubomír Lipták szlovák történész fogalmaz, a későbbi Szlovákiát a gyakorlatban meg kellett hódítani. De ezt kiradírozták a történelemkönyvekből, mert beárnyékolta a „csehszlovakista, nemzetiszocialista, majd kommunista narratívákat. Azonban a kortársak számára nyilvánvaló volt.” A szlovákság politikailag aktív rétegei nem értettek egyet abban, milyen jövőt képzelnek nemzetüknek. Voltak, akik elfogadták a csehszlovák nemzet koncepcióját, hogy a két nép sikeresen együtt tud élni – és uralkodni a több mint ötmillió németen, magyaron és ruszinon. Voltak, mint Andrej Hlinka, akik szigorúan szlovák nemzetben gondolkoztak, és gyanakodva néztek a csehekre. S voltak olyanok is, akik egy megreformált szlovák–magyar viszony alapján, de a magyar államon belül látták a jövőt. Ők harcoltak is a magyar államért. Hogy melyik csoport alkotta a többséget? Soha nem fogjuk megtudni, mert a nagyhatalmak nem adták meg az alkalmat a szlovákoknak, hogy maguk döntsenek a jövőjükről.

Párizsban, Washingtonban és Londonban dőlt el, hogy Csehszlovákia létrejön.

Szó sem volt népakaratról és demokráciáról, bármennyire ilyen kép él is ma erről a cseh nacionalisták által nagyon is kíméletlenül összerakott államalakulatról. Nem csak a magyarok és a németek voltak a sértettek. Hlinka 1919-ben Párizsba ment tiltakozni, hogy a szlovákság nem biztos, hogy cseh–szlovák közös államot akar. Börtönbe zárta a cseh demokrácia. A lengyelek nem felejtették el a cieszyni térség nagyobbik felének erőszakos cseh bekebelezését, másfél százezer lengyel kisebbségi sorba kényszerítését. A ruszinok nem kapták meg az ígért autonómiát, és persze a szlovákok sem egészen az 1938-as müncheni egyezményig. Ezért voltak a csehek történelmük legnehezebb pillanatában olyan mélységesen egyedül. Lengyelország, Magyarország és az elnyomott kisebbségek is benyújtották a számlát: ez München háttértörténete.

„Akkor még hitt a budapesti politika az igazságos békében”

De hogy Magyarország 1918 előtt bölcs lett volna a szlovákokkal, nos, azt sem mondhatjuk. A magyarosítást kár lenne eltagadni. Az 1870-es évektől Budapest bezárta először a szlovák gimnáziumokat, majd megtizedelte az alsófokú oktatást is. Ezeréves elnyomás nem volt, de ötvenéves igen. Ma a szlovákság nagy része a propaganda hatására az ezeréves elnyomásban hisz. A magyarok nagy része pedig semmit nem tud arról, hogy azok a testvéreik, akiket katonai hódítással és nemegyszer terrorral a csehszlovák államba kényszerítettek, mit éltek át. Nemcsak Pozsonyban és Rózsahegyen folyt a vér, hanem Zselízen és Komáromban is, majd egy negyedszázaddal később jött Pozsonyligetfalu, a dobsinaiak lemészárlása, a „reszlovakizáció” és a kitelepítés. Sok száz halott, százezernyi megalázott az eltelt száz év termése.

Ma a magyarok és a szlovákok túlnyomó többsége a közénk rakott fizikai és lelki határ egyik oldalán sem tud arról, hogy valójában mi is történt száz éve. Elfelejtett halottak, megalázottak, kölcsönös tudatlanság: magyar–szlovák viszonylatban ez (is) a máig élő Trianon.

Dél: Pécs is lehetett volna Szabadka

„Szerbiának vége” – mondta egy megfigyelő a nagy háború utolsó évében. A tífusz százezrével ölte a legyengült embereket, s a megszálló bolgárok bosszúja is aratott. A második balkáni háborúban meggyűlölte egymást a két délszláv nép, izzott a harag. A balkáni háborúkat is beleszámolva hat év alatt a négy és fél milliós ország nagyjából egymillió embert veszített, azaz minden ötödik szerbiai polgár meghalt. Ennyit senki nem szenvedett a hadba lépő országok közül. A korabeli magyarok ezt tudták: ez volt az egyik ok, amiért Trianon után a szerbek voltak a legkevésbé gyűlölt hódítók.

A megfigyelő egyébként tévedett: Szerbiának nem lett vége. 1918 novemberében a szerb és a francia hadosztályok, miután kiütötték a félmilliós bolgár hadsereget a háborúból, a magyar határhoz, az Al-Dunához és a Szávához zárkóztak fel. Nem állt velük szemben komoly erő, és ez a legendákkal ellentétben nem a pacifista vakságban egyébként nagyon is szenvedő Károlyi Mihály hibája volt. Vagy legalábbis nem elsősorban az övé. Neki alig több mint egy hete lett volna csodát tenni; az előző, Wekerle-féle kormánynak több mint egy hónapja.De lehetett-e egyáltalán csodát tenni? A háború elveszett, az antant győzött. Szembeszállhatott volna-e a magyarság az új renddel Európa közepén úgy, ahogy a törökök tették részleges sikerrel a kontinens peremén? Aligha, legalábbis a szerbekkel és az őket kísérő franciák­kal nem; 1918 őszén biztosan nem.

„A szerbek jobban viselkedtek, mint a csehek vagy a románok”

Így amikor a szerbek november 9-én a szerémségi Péterváradról átkeltek a Dunán, és megszállták Újvidéket, nem lőtt rájuk senki. Újvidék ekkor nagyon nem az volt, ami ma. Magyarország e szép dunai kikötővárosát harminchárom és fél ezren lakták, relatív többségük, tizenháromezer fő magyar anyanyelvűnek vallotta magát. Élt még a városban tizenegyezer szerb, hatezer német, mintegy másfél ezer szlovák is. Persze valójában kevesebb magyar volt, a magyar népszámlálás ugyanúgy torzított, mint később az utódállamoké, ezt jobb, ha tudjuk az etnikai térképeket nézegetve. De ettől még biztosak lehetünk abban, hogy azoknak, akik nézték a Dunán átkelőket, a többsége bajsejtelmet érzett, és magyarul vagy németül osztotta meg bánatát: „Jönnek a szerbek, mi lesz ebből?” A legrosszabb rémálmaik váltak valóra, nem is annyira 1918-ban, hanem 1944-ben. Azon a szörnyű őszön a németeket kipusztították, nemcsak Újvidékről, hanem az egész Délvidékről. Sok-sok ezer magyar is odaveszett. Ma Újvidék szerb város, kevesebb magyar lakossal, mint 1910-ben. Létezésük szinte észrevehetetlen, olyanok, mint egy kis patak a hatalmas Duna mellett.

Kicsit északabbra azért már folyt vér az első hatalomváltáskor is. Janu­ár-ban a bácskai Adorján község lázadt fel a helyzetüket túlságosan kihasználó szerb megszállók ellen. A lakosság megölt három fosztogató katonát, válaszul a szerbek legalább nyolc magyar lakossal, köztük két nővel végeztek. De ritkák voltak az ilyen esetek. Tudták jól a bácskai és bánsági magyarok, hogy sokszorosan vernek le rajtuk minden ellenállást. Ezért tűrték a sérelmeket, a halál volt a másik választás. Bár a szerbek jobban viselkedtek, mint a csehek vagy a románok: a legénység rabolt, de a tisztek általában megtartóztatták magukat.

Kártyázók Szabadkán 1904-ben.<br>Fotó: Fortepan

A százezres Szabadkán még kevesebben várták a szerb csapatokat, mint Újvidéken. Amikor november 13-án megérkeztek, az ötvenötezer magyar és a kétezer német bizonyosan nehéz szívvel sóhajtott a láttukra. Legfeljebb a kevesebb mint négyezer szerb ünnepelt. Szólt a szerb himnusz, ragyogtak az arcok – a város lakosságának kevesebb mint huszadáé. Hogy a szerbeknél jóval számosabb, Dalmáciából idetelepülő, a magyarokhoz hasonlóan katolikus bunyevácok mit gondoltak? Ők a magyarokkal harcoltak 1848-ban a szerbekkel szemben, és tömegesen asszimilálódtak a magyarságba. Volt biztos, aki örült közülük, de a többség aligha.

A hódítók nem sokáig időztek, két nappal később már Pécsen rendezkedtek be úgy, mint akik el sem akarnak menni soha: a szénbányák kellettek nekik. Lehetett volna-e a mecsekalji város Nagy-Szerbiáé? Miért is ne lehetett volna, ha a szintén magyar többségű Szabadka lehetett? Jórészt az döntött, hogy Olaszország nem akarta a délszláv állam további erősödését. Pécs és majdnem egész Baranya is lehetne ma Szerbia vagy Horvátország. Képlékeny volt minden, a mai Magyarország sziluettjét az erők egyensúlya rajzolta ki, nem olyan bohóságok, mint az emberek akarata.

„A Tisza nyugati partja abszolút többségében magyar volt, sőt ma is az”

Szabadkán, Zentán, Adán el sem hitték talán még ekkor, hogy Szerbia részei lesznek. A Tisza nyugati partja abszolút többségében magyar volt ekkor, sőt még ma is az. Unikum, ahogy ma újra lobognak a magyar zászlók a Tisza mentén, jó példa Szlovákia és Románia számára. De nem vigasz az elmúlt száz évért. 1920 után alig telt el pár év, és a délvidéki szerbek mosolya sem volt őszinte. „Négy lovat adtam a szerbek jöveteléért, nyolcat adnék az elmeneteléért” – dúdolták a harmincas években. Jugoszlávia szegénységet hozott nekik is.

Az első világháborút lezáró béke paradox módon Szerbia számára is tragédia forrása lett. A szerb nemzet egymillió halott árán sem kapta meg, amit remélt: Nagy-Szerbiát. Csak öszvér módon Jugoszláviát, ahol folyamatos konfliktusuk a horvátokkal végül rettenetes mészárláshoz vezetett a második világháborúban, majd a kilencvenes években is. A kis délszláv „keleti Svájc” nem működött sem először, sem másodszor. Belgrád egyetlen első világháborús szerzeményét tarthatta meg: a magyar Délvidéket, ahol a szerbek egyharmados kisebbség voltak 1920-ban. De ettől még a kilencvenes évek szerb Trianonja nem kevésbé fáj nekik, mint nekünk a magyar.

Címlapkép: A kolozsvári Mátyás-szobornál 1913-ban, az utolsó békeévben. Fotó: Fortepan

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés