Jan Styka művészete – lengyel-magyar kapcsolatok 1848 után

2020. március 15. 17:09
Százhetvenkettő éve, hogy azon a borongós, esős tavaszi napon kihajtotta a kályha melege mellől a pestieket a revolúció. 1848 19. századi emlékezetét lengyel művészek is formálták.

Nizalowski Attila írása

 

Százhetvenkettő éve, hogy azon a borongós, esős tavaszi napon kihajtotta a kályha melege mellől a pestieket a revolúció. Nemzedékek nőttek fel aztán a jelszavain, ezért nem is gondolnánk, hogy

1867-ig egyáltalán nem lehetett nyilvánosan megemlékezni róla,

nemzeti ünneppé pedig csak 1927-ben vált. Ettől függetlenül csak megtalálta a módját a korszak, hogy kifejezze a forradalommal és az osztrák uralommal kapcsolatos érzéseit. Elég Arany János Walesi bárdok című versére utalni, ami olyannyira nem vesztett az erejéből és frissességéből a hosszú-hosszú idő alatt, hogy 2011-ben Karl Jenkins walesi komponista – Catrin Finch királyi hárfás barátja és szerzője – feldolgozta egy kantátában.

Mint mondta, Walesben már senki sem ismeri a félezer elégett mártír történetét.

Jan Styka (1858-1925) lengyel festő neve nálunk mára megkopott, lévén nem kockát és karikát, hanem – ujujuj – vallásos és történelmi tárgyú képeket festett. Bécsben és Krakkóban tanult, majd Párizsban. Életrajzírója, Małaczyński szerint itt idővel Munkácsy Mihály közelében sikerült stúdiót bérelnie, akivel aztán sokrétű kapcsolata alakult ki. A magyar sajtó 1883-ban, egy bécsi kiállítás kapcsán mutatta be az akkor 25 éves képírót: „Jan Styka, Matejko ifjú tanítványa is állított ki két figyelemreméltó képet, melyeknek tárgya az ó-szláv mondakörből van merítve, az egyik: »Weneda Lila vak atyját, Darwid királyt végig vezeti a harczmezőn«. Lila egy talányszerű lengyel hölgy, ki sz. Adalbert barlangjában örök szüzességet fogadott, s midőn atyja éhhalálra ítéltetve, a kigyótoronyba záratott, ő hárfa-játékával kimenté őt fogságából.” Lilla Weneda történetét a nemzeti bárd, Juliusz Słowacki írta meg 1840-ben, Párizsi emigrációjában. Verses elbeszélő költeményét aztán színházban is bemutatták, majd 1884-ben Lilla-szobrot avattak Krakkóban a híres Plantyban. A parkban ez az egyik hárfás szobor a kettő közül.

Jan Styka

Persze nem mindenki volt elbűvölve nemzeti mondák talányszerű hölgyeitől már akkoriban sem. A Pesti Hírlap egyik elszabadult hajóágyúja például ezeket a kartácsokat köpte ki magából egy évvel Styka bemutatása után: „Képzőművészetünk nagyon neki lendült. Festőink járványszerűen elszaporodtak. Ami az ötvenesekben a zongoravirtuóz volt, az ma a piktor. S ma már vannak, akik hosszúhaj és kecskeszakáll nélkül is képesek festeni. De Munkácsy dicsősége még sokkal több szobafestőt nem hagy aludni, mint kellene. Divatban vannak, a kőnyomatúak egyidejű bulletint adnak minden festett fűszál elkészültéről, államsegély és Maecenas nem hiányzik s már művész hazája nem csak széles e világ, hanem Magyarország is. […] A megnyílt tárlaton van néhány »hors concours« az idegen remekekből […], s a harcias lengyel festmények közt is Stykának a könny nedvétől fénylő tekintetű Regina Poloniae-ja.” 

Nem tudni, hogy a derék hírlapíró vajon mit szólna napjaink tömegkultúrájához, ha Liszt, Chopin, Carl Filtsch vagy Marcelina Czartoryska zongorázása így megbotránkoztatta. De mindegy is, mert egy emberöltővel később, 1910-ben, amikor a világhírt szerzett Styka egy krakkói művészcsoporttal újabb kiállításon szerepelt Budapesten, ugyanezen lap névtelen tollhuszára (avagy tintalidérce) már őszillatú, bánatos hangulatban számolt be az eseményről:

„Nagy a lengyel-magyar barátság. Valamikor közös királyunk is volt... És ma-holnap közösen siratjuk a szabadságunkat.” 

Nem egészen így történt. 1920-ban Lengyelország – a győztes lengyel-bolsevik háború révén – visszaszerezte rég elvesztett államiságát.

Jan Styka panorámaképekkel szerzett hírnevet magának. A panoráma – magyarul körkép – igazi 19. századi találmány volt, művészetszociológiai értelemben a mozi őse. Egyszerre biztosította a romantikára és látványosságra irányuló tömegigények kielégítését, a politikai és ideológiai üzenetek kommunikációját, illetőleg a befektetők gyors meggazdagodását, de ez utóbbihoz természetesen a bukás lehetősége is társult. A képek előterében gyakran helyeztek el növényeket, épületdíszleteket, fegyvereket és más hasonlókat. Az ekképp létrehozott félig valós, félig virtuális világ szórakoztatni, mesélni és tanítani akart, s technikai szabványokat is szült, hisz így lehetett csak országról-országra járva kiállítani az óriási, 120 x 15 m méretű vásznakat. Budapesten a Városligetben, a mai Szépművészeti Múzeum helyén emeltek egy bemutatóra alkalmas rotundát, illetve az Állatkert környékén ideiglenes épületet is.

A panorámaképek ötlete Franciaországból származott, nálunk Feszty Árpád érzett elhivatottságot hozzá. Kezdetben vallásos tárgyú képet akart készíteni az özönvízről, ám apósa, a dús fantáziájú, ám mégiscsak józanul gondolkodó Jókai Mór rábeszélte, hogy jobban eladható témát, a honfoglalást válassza. Feszty a festést másokkal együttműködve, kalákában végezte 1892 és 1894 között, még tehetséges feleségét is bevonta a munkába. Legismertebb munkatársa egyébként Mednyánszky László volt, aki tájképi részleteket festett, illetve Vágó Pál, aki később Styka mellett is dolgozott. A magyar körkép üzletileg természetszerűleg nem volt sikeres – ez valami török átok lehet –, mind idehaza, mind külföldön inkább veszteséget termelt.

Panorama Racławicka

Styka első és talán legsikeresebb panorámaképét Wojciech Kossakkal együtt készítette. Ez szintén 1894-ben készült és a racławicei csatáról szólt (Panorama Racławicka). Wrocławban van kiállítva, hasonló módon, mint ahogy a mi körképünk Ópusztaszeren. A témát Matejko is feldolgozta tíz évvel korábban az őt jellemző, ugyancsak óriásinak számító 9 x 4,7 m-es méretben (Kościuszko Racławicénél, Kościuszko pod Racławicami). A csata történelmi háttere a következő. Lengyelország az 1760-as években végveszélybe került, mert szomszédjai, a Porosz Királyság, az Orosz és a Habsburg Birodalom fel akarták osztani. A lengyelek a támadásokra fegyverrel és polgári reformok sorával válaszoltak. 1768-ban megalakult a bari konföderáció, melynek harcaiban Benyovszky Móric is részt vett. (Ekkor esett orosz fogságba és száműzték Szibériába 23 évesen.) A felkelés bukása után, 1772-ben Lengyelország ellenségei kihasították maguknak a legfejlettebb területeket, de

a megmaradt Lengyelország nem esett apátiába.

Megalkotta Európa első írott polgári alaptörvényét, az 1791. május 3-i alkotmányt. Létrehozta a világ első oktatási minisztériumát és háromszintű iskolarendszert – népiskolák, gimnáziumok, egyetemek – alkotott. Megreformálta a gazdaságot, a zsidók és városi polgárok jogállását, sőt a korszak végén a jobbágyfelszabadítás gondolatáig is eljutott. A három évtizedes folyamat utolsó állomása a Kościuszko-féle honvédő háború volt, melynek egyik győztes csatája zajlott Racławicénél. Mindez a dicsőség azonban sikertelen maradt, mert a teljes bekebelezés 1795-ben bekövetkezett, és 123 éven át nem létezett Lengyelország. 

Matejko képe a krakkói Posztócsarnok emeletén, a Czartoryski hercegek által alapított galériában látható. A kompozíció központi alakja Kościuszko és Hugo Kołłątaj, aki gyönyörű fekete paripán, a 18. századi polgárok és papok fekete köpenyében látható.

Sokat elárul a lengyel-magyar barátságról, de önképünkről is, hogy erről a férfiról szinte semmit sem tudunk idehaza. Fiatalemberként lett a krakkói egyetem rektora, a halódó intézményt ő virágoztatta fel. Új tantermeket, botanikus kertet és csillagvizsgálót építtetett, okos tanárokat hívott, s ismét kedveltté tette az iskolát a lengyelek előtt, akik akkor már régóta külföldre jártak tanulni. Miután ellenfelei ellehetetlenítették az egyetemen és távozni kényszerült, az országos politikába vetette magát. A Hazafias párt tagja, képviselő, az alkotmány és más jogszabályok egyik megszövegezője lett. (Matejko éppen ezért az 1791. május 3-i alkotmány című képébe is belefestette.) A bukás után nyolc évig tartó osztrák várfogságba került, ami különösen télidőben elviselhetetlen kínokkal járt. Kołłątaj azonban nem tört meg, visszatért tudományos munkájához és könyveket írt. Szabadulása után közreműködött a híres krzemieniec-i gimnázium megalapításában, ami az elnyomott lengyelség szellemi központjává vált. Innen indult a nálunk sokat idézett, de a legkevésbé sem ismert Stanisław Worcell („Magyarország és Lengyelország két öröklétű tölgy…”), továbbá Juliusz Słowacki és Joachim Lelewel, akik az 1831-es felkelés után az emigráció szellemi és politikai vezetői lettek. Kołłątajhoz foghatót nemigen találni a korszak magyar történelmében. Majd csak néhány évtized múlva, a reformkor néhány alakjából lehet összegyúrni egy hasonló alakot. Élettörténete azért tanulságos nekünk, mert megmutatja, hogy

mennyivel előttünk járt akkoriban a lengyel politikai és kulturális fejlődés.

Amikor néhány évvel ezelőtt Fanni lányom Krakkóban hárfás akadémista lett, a feleségemmel elkísértük őt „beszoktatni”, mint régen az óvodában. Végigjártuk az üzleteket és villamosvonalakat, és persze a galériát is. Ahogy álltunk Kołłątaj alakja előtt, félve az ismeretlentől, gombóccal a gyomrunkban, egyszer csak ránk szólt a teremőr néni, hogy lépjünk hátrább. Mint kiderült, olyan hosszú ideig bámultuk a képet szótlanul, hogy gyanúsak lettünk. Az aggódás viszont felesleges volt. Fanni alig három hét múlva itt játszott 300 dél-lengyelországi polgármester előtt az 1956-os ünnepségen, és azóta Kołłątaj még inkább egyet jelent nekünk az élni akarással.

Száz évvel Racławice után az elnémetesedés már nem puszta veszély volt, hanem fekély, mely a lengyelség gyors pusztulását jelezte. Ráadásul – a magyarral ellentétben – a 19. századi lengyel szellemi élet és felkelések vezetői rendre emigrációba kényszerültek, ami ugyancsak gyengítette újra és újra a nemzetet. Így került külföldre Kościuszko, a Czartoryskiak, Bem, Dembinszky, Chopin, Mickiewicz, vagy mondjuk Patek úr, aki napjainkban a legjelentősebb svájci óragyár alapítójaként ismert. Matejko képétől eltérően Stykáéké nem a diadalt, hanem a harc dinamizmusát ragadta meg. A csata után száz évvel készült, s óriási sikere lett. Több tízezren tekintették meg Lengyelországban majd a Városligetben, ahol az 1896-os millenniumi ünnepségek alkalmával állították ki. A lengyelek két okból tartották a világ legjobb panorámaképének. Az egyik, hogy részleteiben el nem nagyolt, alaposan kidolgozott kép volt. A másik, hogy különös hangulatot árasztott a véres csatajelenet, illetve az áprilisi zsenge földek, a tavaszi ébredés kontrasztja. Tény, hogy a megmaradt kb. 25 ilyen óriásfestmény közül tényleg ez az egyik leghíresebb, legtöbbet hivatkozott mű a világon. 1894-ben maga I. Ferenc József császár is megtekintette. Fia ekkor már nem élt, felesége, Sissi nem sokkal később veszett oda. Hosszas szemlélődés után mindössze ennyit szólt a császár: „Impozáns. Ez hatott rám.”
A kép sikerén felbuzdulva a magyar kormány megbízást adott Stykának, hogy a mi történelmünket is dolgozza fel hasonló módon.

A témaválasztást rábízták. Styka a nagyszebeni csatát örökítette meg,

mert Bemet és Petőfit, lengyelt és magyart együtt akarta szerepeltetni.

A többféle címen is ismert, leggyakrabban Erdélyi körképnek (Panorama Siedmiogrodzka) nevezett mű megfestésébe magyarokat is bevont. Matejko alkotásával ellentétben ez sem hordoz túl sok filozófiát, s itt is a csendes koratavasznak és a harc dinamizmusának az ellentéte határozza meg a mondanivalót. Ez persze nem hiba, ez volt a funkciója. Talán nem túlzás viszont, hogy a képen látható az egyik legszebb Petőfi-ábrázolás. A költő karmazsin színű mentében, ugratás előtt, kalaplevétellel üdvözli az összecsapást, fakó almásderese pedig hátra, őrá figyel minden idegszálával, mielőtt nekiiramodna.

A sikeres kiállítás végeztével Styka szétvágta a vásznat, hogy részenként értékesítse azt. Állítólag nem látott reményt rá, hogy a megrendelő – ez ugyancsak valami török átok lehet – kifizeti számára az időszerű díjat. Ezért ma csak részek vannak meg az eredeti festményből, s legtöbbjük Lengyelország valamely múzeumában látható. A 2000-es években Magyarországon is bemutattak belőle egyet-egyet itt-ott.

Amikor az 1980-as években éledezni kezdett a nemzeti és vallásos érzés Magyarországon, azonnal szóba került, hogy a csaknem elpusztult Feszty-körképet fel kell újítani és ki kell állítani. Mivel a lengyel restaurátorok gazdag felszereléssel és tapasztalatokkal bírtak ezen a téren, köszönhetően a Racławicei körképnek, ezért

rájuk esett a választás, hogy mentsék meg a Feszty-körképet.

A munkát sikerrel végezték, bár ki gondolná, hogy a lengyel és magyar szálak még ezeken a vásznakon is képesek voltak összekuszálódni.

Az Erdélyi körkép felaprításával Styka és Magyarország kapcsolata nem zárult le. Egyszer két hónapig Stróbl Alajos vendége volt, és megfestette a szobrász lovas képét, aki viszont mellszobrot mintázott róla. Styka ezt a szobrot aztán Amerikába is magával vitte, amikor eladta ott Golgotáját, a világ legnagyobbnak tartott vallásos festményét. A szobor ma a kép mellett látható Los Angeles közelében egy speciális kiállítóhelyen, a talapzatára vésett ezzel a magyar nyelvű szöveggel:

„Styka barátomnak, Stróbl".

Vajon a Google Translate hogyan fordítja ezt az ottaniaknak?

 

(A Wikipédián további érdekességek olvashatók a képekről és a festőkről.)

(Nemrég valaki szóvá tette egy könyvkritikában, hogy megfájdult a feje a sok lengyel névtől. Próbáltam ezért japánra cserélni őket – pl. タデウシュ・コシチュシュコ –, de így elsőre hamar elbizonytalanodtam. Talán majd legközelebb.)

Összesen 8 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés