Rozsdazónák, sűrűségenyhítés – merre fejlődjön tovább Budapest?

„Főtájépítész, nem főkertész vagyok” – szögezte el Bardóczi Sándor mindjárt a beszélgetés elején. Ugyan a településnek már a városegyesítés előtt is volt főkertésze Fuchs Emil személyében, Bardóczi azonban nem a Főkert vezetésére, hanem a stratégiai irányok meghatározására, a zöldfelületek megtartására és (jó esetben) a természetvédelmi területek kijelölésére vállalkozott. A Fővárosi Önkormányzatban a Várostervezési főosztály négy osztályt foglal magában, köztük a tájépítészetit, ennek a vezetője (így Bardóczi főnöke) lesz Erő Zoltán főépítész. 

A beszélgetés elején elhangzott: Budapest fejlődése megállíthatatlan, de fontos, hogy ez elsősorban ne az agglomeráció terjeszkedésében mutatkozzon meg, hanem a városon belüli barnamezős területek hasznosításában, átstrukturálásában. A főépítész attól tart, hogy a társadalom polarizálódása a területhasználat polarizálódásában is megmutatkozhat. Kérdés ugyanis, hogy a tízezerszámra épülő új lakásokat kik tudják majd megvásárolni. A szétszakadó társadalom víziója sötét, de nem szükségszerűen bekövetkező jövőt vetít előre:

Bardóczi a fejlődés legfontosabb célterületének a belváros és a kertváros közti átmeneti zónát tartja. E területek azonban olyan mértékben szennyezettek, hogy állami szerepvállalás nélkül alig fejleszthetők. Miután az ipar Kínába vándorolt, a főtájépítész a felhagyott ipari rozsdaövezetek minőségi funkcióváltásában látja a kibontakozás új irányát.

A városmag és a lakótelepek alakítása kapcsán a főépítész mindenkit óvna az olyan negatív szóhasználattól, mint a vigalmi negyed, ugyanis ezek önbeteljesítő jóslatként működnek és pecsételhetik meg egy-egy városrész jövőjét. A barnamezős fejlesztési zóna hangsúlyozása azonban bizalmat és érdeklődést kelt.

A fejlődés egyik érdekes mutatója Budapest zöldfelületeinek változása: 1992 és 2015 között a zöldfelületek intenzíven növekedtek, amiről azt hihetnénk, hogy nagyszerű hír, csakhogy

miközben a kertvárosokban, magánterületeken a zöldfelületeket úszómedencére, térkőre és műfüves felületekre cserélték. A történelmi fejlődés azonban reményt keltő példákkal is szolgál, hiszen nem sokan tudják, hogy nagy zöldfelületeink korábban barnamezős területek voltak: a Feneketlen-tó egy téglagyári gödör, a Népliget homokbánya, a Városliget pedig egyszerűen egy mocsár volt. A fásítás azonban ma már nem kézenfekvő. „A fasor közmű!” – jelezte Bardóczi, de hozzátette, hogy minél beljebb jövünk a városba, annál nehezebb a faültetés. Alig van szabad hely, egy fa elültetésének és fenntartásának költsége pedig 180 ezer forinttól indul. 

Azért sem könnyű szerinte a faültetés manapság, mert Budapesten a szintterületi mutató nagyon sűrű beépíthetőséget tesz lehetővé. Csak az elmúlt tíz évben sűrűbb épített környezet alakult, mint a szocializmus lakótelep építési időszakában, gondoljunk a közvágóhíd lakóterületének közelmúltbeli beépítésére. Szintterületi mutatót csökkenteni jogszabály-módosítással viszont súlyos kártérítések kifizetése nélkül aligha lehet. Abban lehet bízni, hogy bizonyos igényszint fölött a piaci értéket növeli, ha élhető sűrűségű az adott terület.

A Budapesti Fejlesztési Központ létrejöttéről bizakodóan beszéltek a megszólalók: Vitézy Dávidot nagy rendszerekben gondolkodó, jó munkabírású partnerként említették, aki elkötelezett a főváros fejlesztése mellett. Erő Zoltán főépítész attól viszont tart, hogy az állam hatalmas „projektágyúval” érkezik majd Budapestre.

– sorolta a főépítész. Az államnál van a pénz és rengeteg ingatlan, tehát az állam lesz a legnagyobb városfejlesztő, ez pedig a város vezetésének rengeteg feladatot fog adni. A civil szerepvállalást a zöldfelületek fejlesztésében üdvözlendőnek tartják, mert nem csak a kiérlelt koncepciót hozzák, hanem a pénzt is, így a Fővárosnak csak a helyszínt kell biztosítania. A külső kerületekben komoly tartalék van, adott esetben még egy zöld gyűrű is kialakítható a város körül. Fontos szerepet szánnak a civileknek a közpark projektek kapcsán is. A részvételiséget első körben a Római-part jövőjének tervezésében, illetve a Városháza park kialakításában szeretnék számukra biztosítani. A körvonalazódó koncepciók (ideális esetben) később tervpályázatok anyagaiba fordulhatnak át. A folyamat így lassabb, az erőből átvitt koncepciók viszont gyakran elakadnak, ezért sem kísérleteznek vele. Úgy látják: a civil gondolatiság és kreativitás mutatkozott meg a Szabadság híd nyári, hétvégi lezárásában és sétáló térré alakításában. Ez felülről lefelé kommunikálva nem működne. Legalábbis erre utalt a főépítész, amikor azt monda, nehéz elképzelni, hogy ő határozza meg, hogy a lezárt hídon az emberek jógázzanak vagy biciklizzenek.

Ugyancsak a szubszidiaritás elve alapján lehet használni a kétszintű önkormányzatiságból adódó, kerületi önkormányzatok ötleteit, javaslatait is. 

A budai várban látható állami fejlesztéseket

írta le a főépítész. Erő arról beszélt: „Rákosi elvtárs fel akart költözni a várba, de Kádár János, a levert forradalom után, az értelmiség újabb kritikáit elkerülendő kijelentette, hogy a vár legyen a kultúra otthona. Ezt a státuszt lett volna jó megtartani”. Mivel Magyarország nem királyság, ezért a királyi palotában felszabaduló termeknek más funkciót képzelt el, de – mint mondta – a projektet már készen kapta. Álláspontja szerint nem jó, hogy hatalmi pozícióba kerül vissza a várnegyed, miközben a fejlesztések során számos funkcionális problémával is meg kell küzdenie. Erő Zoltán magánemberként a replika-építészetnek sem barátja. Szerinte ez a felfogás a magyar nemzet nagyságának illusztrálása szempontjából és műemlékvédelmi szempontból is kifogásolható. A pénzügyminisztérium szerinte hivalkodó díszeinek visszaépítése kapcsán emlékeztetett, a vár arculatával összefüggésben nem a kommunisták fogalmaztak meg kritikát 1948-ban, hanem Rados Jenő professzor, aki a századfordulós nagy emeletráépítések visszabontásával kívánta visszaadni a történetiség szempontjából értékesebb városrétegeket.

„Annak a pénznek, amit most elköltünk a Lovardára, jobb helye is lenne. Fordíthattuk volna Budapest eklektikus városi épületeire, nem is feltétlenül lakóházakra, de például az Iparművészeti Múzeumra, mely valóban hiteles és egyedi értéket képvisel. Ez a vonat azonban már elment” – zárta szavait a főépítész.