Mi van Putyin fejében?

„Miféle kapcsolataink lehetnek Önökkel, ha valójában nem is látnak, nem is hallanak minket? Amíg az elnök minden szavába és utolsó fingjába is azt olvassák bele, amit akarnak? Az volt a dolgom, hogy megpróbáljak kommunikálni, de nem számított, mit mondtunk, mit raktunk a főnök beszédeibe, mindenki azt hitte, tudja, mit gondolunk valójában, bármit is mondjunk. Mindenki azt hiszi, ismeri Vlagyimir Vlagyimirovicsot.” (Putyin volt munkatársa Galeottival folytatott beszélgetésében)

Akit egyáltalán érdekel a külpolitika, jellemzően igen karakteresen látja a regnáló orosz elnököt. Hidegvérű, rafinált, számító diktátornak gondolja, aki KGB-s kiképzése után feltitkosszolgálta magát a politikai tápláléklánc tetejére, mindenkit megöletett és megölet, aki az útjába áll, erős kézzel vezeti nemzetét, amit közben barátaival szétlop, és impozáns hadseregével rendszeresen geopolitikai erőt demonstrál a Nyugatnak. A tigrisvadász Putyin mindemellett látszólag közel maradt népéhez, és – magát az orosz szívekbe, matrjoskababák festéseire, bögrék falára, mémekbe, plakátokra, szobrocskákra belopván – az állampolgárok akaratából kormányoz.

Hogy ezen adottságok alapján az ember csodálja-e Putyint vagy gyűlöli, az már politikafilozófia és vérmérséklet kérdése, de

– szeretjük vagy sem, ilyen a Putyin, gondoljuk mi a Dnyeszteren innenről.

Mark Galeotti szerint rosszul gondoljuk.

A szerző tíz tévhitet rombol porig a Beszélnünk kell Putyinról című könyve tíz fejezetében – és nem a cáfolhatóság érdekében felállított kamutévhiteket, hanem olyasmiket, amiket a külpolitikában jártas ember is igaznak gondolhat. Galeotti ki is emeli, hogy ezeket a közkeletű babonaságokat gyakran vallják az oroszokkal való kapcsolatainkat csúcsmenedzselő emberek is. Egy európai nagykövet szájából saját fülével hallotta azt a mondatot, hogy „Putyin megértéséhez csak a KGB-s kiképzését kell megérteni”. John McCain néhai amerikai republikánus elnökjelölt pedig 2007-es találkozásuk után ezt találta mondani: „Belenéztem Putyin úr szemébe, és három dolgot láttam – egy K-t, egy G-t és egy B-t”.

A könyvben külön fejezet szól arról, hogy

hanem csak egy kihallgatótiszt Drezdában a nyolcvanas évek végén, aki küzdött a német sörnek köszönhető pluszkilóival, autóra spórolt, és egyáltalán nem művelt semmi világmegváltót mások jelentéseinek összefűzésén kívül. Amikor akkori főigazgatóját, Viktor Krjucskovot később kérdezték Putyinról, töredelmesen bevallotta, hogy KGB-s korában sosem hallott róla. A minden hájjal megkent, tárgyalópartnereket reggeliző, ravasz orosz kémelnök népszerű képe tehát barokkos túlzás. 

Ami viszont igaz Putyin KGB-s imidzséből, az az, hogy kevesen rajonganak nála jobban a szolgálatokért – ennek pedig Galeotti szerint megvan a maga hatása az elnök külpolitikai meggyőződéseire. Külügyminisztériumi dolgozók megerősítették az elnöknek, hogy Putyin inkább bízik a KGB utódszervezete, az FSZB külpolitikai elemzéseinek, mint a minisztériuméinak – azaz a helyzet olyan, mintha Orbán Viktor a Külügyminisztérium helyett az Alkotmányvédelmi Hivatal véleményét kérné ki a legfrissebb brüsszeli fejleményekről.

Ebből a megfigyelésből következik Galeotti központi tézise, miszerint

Putyin nem filozófusokat olvas, külpolitikai stratégiát épít vagy országot mikromenedzsel, hanem meghallgatja a vadabbnál vadabb világértelmezésekkel előálló spin doctorait, és annak az elméletében hisz, amelyiké ad hoc a legjobban tetszik neki. A szerző szerint tehát nem Putyin irányítja Oroszországot, hanem az, hogy az alárendelt szervezetek politikai ötleteikkel versenyeznek Putyin kegyeiért – ami a Putyin alatti túlélés feltétele is.

Szintén népszerű sajtóközhely, hogy Putyin újjá szeretné éleszteni a Szovjetuniót. Az európai politikaguruk Kölntől Lisszabonig ennek alátámasztására pozdorjává idézték már azt a 2005-ös putyini mondatot, miszerint „a Szovjetunió összeomlása a század legnagyobb geopolitikai katasztrófája volt” – csak azt felejtik el hozzáidézni, hogy Putyin a határon túli oroszok sanyarú helyzetéről beszélt, és nem sokkal később hozzátette: „azoknak, akik nem sajnálják a Szovjetunió összeomlását, nincsen szívük; azoknak pedig, akik sajnálják, agyuk nincsen”.

Az orosz elnököt Galeotti meggyőződése szerint még a késő kilencvenes évek laza mércéjével sem lehet kommunistának tekinteni. Ami minden jel szerint igencsak zavarja,

a tudaté, hogy Oroszországnak – kivételes ereje és hatalma okán – nem kell betartania azokat a nemzetközi játékszabályokat, amik alapján az alacsonyabb regionális ligákban focizó országok érintkeznek. Mark Galeotti leírja: Putyin elsőként sietett George W. Bush segítségére az összes létező logisztikai eszközével a World Trade Center elleni támadások után, és a közel-keleti terrorellenes háborút se kezdte el felnyomni a nemzetközi emberjogi kommandónál, pedig, mint a mellékelt félsziget mutatja, bőven lett volna mit.

Putyin számára evidens volt, hogy az Egyesült Államok a terror elleni küzdelme során annyi emberi jogot tapos össze, amennyit jónak lát, mert aki szuperhatalom, az szuperhatalom. Aztán amikor a Kreml a csecsenek ellen elkezdte vívni azt a háborút, amit Putyin az orosz terrorellenes hadjáratnak tartott, lett nagy csodálkozás, mert a Nyugat és a nyugati kormányokhoz bekötött emberjogi szervezetek az oroszokkal szemben már kicsit kevésbé bizonyultak megértőnek. 1999-től 2004-ig szinte a teljes volt keleti blokk, hazánkkal együtt belépett az EU-ba, illetve a NATO-ba, ahogy a három balti állam is (gondolatkísérlet: mit lépne vajon az Egyesült Államok, ha szárazföldön határos lenne egy oroszpárti országgal?), Barack Obama amerikai elnök 2014-ben „regionális hatalomnak” titulálta Oroszországot.

A putyinizmust formáló erő tehát, mint Galeotti megállapítja, nem a szovjet nosztalgia, hanem a tisztelet iránti vágy –

Két fontos kérdést tisztáz még a kötetben Galeotti: egyrészt azt, hogy mennyit lop Putyin; másrészt azt, hogy miként marad hatalmon.

A fanyarul szarkasztikus pennájú szerző átfogó, de a tévhitirtásra felfűzve kiválóan strukturált képet ad a putyinizmus múltjáról és jelenéről, az orosz vezetés Nyugat-képéről és a Kreml körüli politikai élet apró-cseprő furcsaságairól – és kimerészkedik az Oroszország-figyelők legaktuálisabb kérdésére is: meddig marad Putyin, miként távozik, és mi lesz vajon utána?

Az orosz politikát lassan harminc éve elemző Mark Galeottit ezúttal is több mint érdemes olvasni.

Mark Galeotti: We Need to Talk About Putin – How the West Gets Him Wrong (Ebury Press, 2019)