Szabadság és felelősség

Pörögni tudunk, de lassítani is tudni kellene – Kozma-Vízkeleti Dániel a Mandinernek

2019. április 13. 7:44
„Húsz éve sajnos mi, pszichológusok beszéltük tele a szülők fejét, hogy nem lehet a gyerekeket terhelni, így már a második generáció nő fel úgy, hogy senki nem korlátozta őket, mindent megkaptak – most meg látjuk, milyen »boldogok és kiegyensúlyozottak«” – mondja Kozma-Vízkeleti Dániel a Mandinernek. A családmodelljeink és életmódunk radikális átalakulásáról és a jelen társadalmi kihívásairól beszélgettünk a pszichológussal. Szerinte „most extrém módon eltolódott a rendszer a versengés felé, ezért fel fog értékelődni minden olyan tevékenység, amiben az együttműködést élhetjük meg”. Interjúnk.

Kozma-Vízkeleti Dániel 1977-ben született Budapesten. 2004-ben végzett a Debreceni Tudományegyetem pszichológia – történelem – középkori művelődéstörténet specializáció szakán. 2005-ben családterapeuta vizsgát tett, 2008-ban szerezte meg a „Klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus” szakvizsgával járó címet a Debreceni Orvos- és Egészségtudományi Egyetemen. 2012-ben pszichoterapeuta szakvizsgát tett. Családterapeutaként, trénerként és egyetemi óraadóként dolgozik.

***

A hagyományos családmodell átalakulását követhetjük nyomon évek óta. Hol tart ez a folyamat?

Azt hiszem, valahol a folyamat közepén állunk, átmeneti időket élünk. Korábban egy uralkodó családmodell volt, aki abba nem fért bele, az kívül rekedt a családalapítás lehetőségein, míg manapság tizenötféle családmodell érvényes párhuzamosan, amiben benne vannak a hagyományos formák és a legalternatívabb, legújabb modellek is. Napjainkban éljük meg az átalakulást, hiszen körülbelül

húsz év alatt gyökeresen átalakultak a családban élés feltételei.

Minden nagy felbolydulást egy új, közös konszenzus megtalálása kísér – ez most még várat magára. Általában egy-két emberöltőre szükség van, hogy létrejöjjön a konszenzus, a mi életünk pedig nagyrészt az átállás időszakára esik.

Van arról sejtés, mi lehet a majdani konszenzus?

Nem. Azt hiszem, az még nem látszik, talán a mi unokáink tudnak majd erről pontosabban nyilatkozni. Jelenleg számos párbeszéd folyik párhuzamosan, amikhez rengeteg indulat kapcsolódik, hiszen sokféle szempont keveredik az értékekről való egyeztetés során. A politikától az egyházon át a humán tudományokig mindenki mást hangsúlyoz, emiatt lehet, hogy sokszor elcsúszik a párbeszéd. Egyes felek nem érdekeltek a konszenzus megtalálásában, csak szajkózzák a magukét, pedig a párbeszéd, az egyeztetés, a minden érintett bevonásával folytatott közös tanakodás vezethet csak előre. Egyelőre én nem merném megmondani, mi a konszenzus, még a „virágozzon minden virág” fázisában vagyunk.

Milyen hatással van ez az emberekre?

Az átmeneti időszak próbára teszi az alkalmazkodóképességünket, mert

a sokszínűség felszabadító, de felelősséget is tesz ránk.

Most a sokféle családmodellből jóval többen megtalálhatják az elképzeléseiknek megfelelő együttélési módot, ugyanakkor néha zavarba ejtő a sokszínűség. Kevesebb az egyértelmű támpont. Például ha egy fiatal elköteleződni készül, ezerféle dologgal találkozik, mégis egyéni döntése marad a választás, a felelősséggel pedig nem mindenki szeret élni. Akik családi kérdésekkel foglalkoznak – szociológusok, lelkészek, pszichológusok –, azoknak most terített az asztal, mindenhol ott hever a téma, párbeszédeket lehet és kell folytatni.

A pszichológia mit tart ma családnak?

A családterápiában mindenkit családnak tartunk, aki annak vallja magát. Ez egy nagyon megengedő hozzáállás, de a klienseinkkel való munka csak így lehetséges. Ha egy aszexuális férfi a két macskájával családnak tartja magát, akkor mi is akként tekintünk rájuk. Fontos azonban, hogy minden közösség kialakítsa a saját elképzelését a családról. Az egyházban és a tudományokban ma szorosabbak a keretek, de a pszichológiában a klienseink elképzeléséből érdemes kiindulnunk, hogy szót érthessünk velük.

Mi történik a terápia során azután, hogy szót értettek velük?

Megvizsgáljuk, hogy az adott elképzelés a családjukról számukra miként működik: milyen hozadéka és milyen hátránya van. Vegyük például a most terjedő nyugat-európai trendet, amiben a diplomás fiatalok egyharmada a „dinky” családmodell (double income, no kids; két jövedelem, gyerek nélkül) része: ők deklaráltan nem szeretnének gyereket. Ott például

el kell tanakodnunk, hogy ezzel mit nyernek és mit veszítenek.

Mondhatjuk, hogy az individuum általánosan előnyt élvez a családdal szemben?

Igen, már 1973-ban kimondta a tudomány, amikor Christopher Lasch: Az önimádat társadalma című könyve megjelent. Napjainkban egyértelműen mindenkit arra biztat a kultúra, hogy valósítsa meg önmagát, álljon ki magáért, legyél saját magának fontos, fejezze ki az érdekeit és elvárásait. Ezzel párhuzamosan a kultúránk nem nagyon biztat minket arra, hogy alkalmazkodjunk, figyeljünk oda a másikra, törődjünk a többiekkel – márpedig a párkapcsolati, családi együttműködésnek ez az egyik kulcsa.

Ha az individuum előbbrevalóságát vallja a pszichológia, mit tehet a családterápia?

A mi feladatunk támogatni azokat, akik eldöntötték, hogy szeretnének a kapcsolataikon javítani. Ehhez erőfeszítéseket kell tenniük: akik ezt a döntést képesek meghozni, azokkal tudunk dolgozni, a többiekkel sajnos nem. Akik hajlandóak rá, azokkal például átbeszélhetjük, hogy mik azok a helyzetek, amikben fontosabb a kapcsolatuk, mint az én, a saját igazság, vagy az akarat érvényesítése.

Ez az egyének szintje. Közösségi szinten lehet azt befolyásolni, ki mennyire elkötelezett a család felé?

Igen, sőt, elsődlegesen az élő kisközösségek szintjén lehet. Az a tapasztalatom, hogy az értékformálás társadalmi léptékekben nagyon nehéz, de kisközösségeken, olyan regionális összefogásokban, mint egy falu gyülekezete, egy iskola szülőközössége vagy egy cserkészcsapat, lehet értékeket formálni. Ilyen léptékben képesek az európai emberek programokat végig vinni, gondolkodni, együtt fejlődni. Ehhez vagyunk szokva:

mindig is belátható közösségekhez szerettük sorolni magunkat,

például hogy kinek a háza népéhez vagy kinek a nemzetségébe tartozunk, esetleg kinek a szolgálatában állunk. Most is hasonló léptékű közösségekre van szükségünk, így a kisközösségek támogatásával lehet rendszerszinten beavatkozni.

Ha kisközösségekben szerveződnek az értékek, akkor utópia az, hogy a XXI. században egy egész nemzet az Isten-haza-család hármasa köré rendezkedjen be? A nagy léptékek már elvesztek?

Soha ne mondjunk le ennek a lehetőségéről, de beavatkozni csak kisebb léptékekben lehet. A nemzet és a haza is kisközösségekből adódik össze, és a kisközösségek, ha kommunikálnak egymással, megállapodhatnak bizonyos dolgokban, lehetnek közös céljaik. Néhány éve a Három Királyfi, Három Királylány Mozgalom elérte azt, hogy összpárti konszenzussal írták alá elképzelésüket, vagyis minden nagyobb társadalmi szervezet melléjük állt, mert volt egy közös cél.

Ha pszichológusokkal konzultálna a kormány, mi lenne a válasz: mire van szüksége a magyar családoknak?

A családtagok általában két dolgot várnak a családi élettől:

az egyik a kiszámíthatóság, biztonság, állandóság, a másik pedig, hogy segítséget kapjanak a változások átélésében.

Ez a két dolog kizárja egymást, így a családok folyamatosan libikókáznak; hol az állandóságot, hol a rugalmasságot hangsúlyozzák. Mind a kettőre nagy szükség van. A politikai döntéshozók egy része jelenleg az állandóságot képviseli, szeret a hagyományokhoz ragaszkodva kiszámítható közeget teremteni, a másik része pedig a változásokhoz való rugalmas alkalmazkodást támogatná inkább. Az egyensúly mihamarabbi megtalálása segítheti a családokat, hogy biztonságban érezzék magukat, tudjanak tervezni és ezzel együtt képesek legyenek alkalmazkodni az újdonságokhoz.

Mik manapság a családok jellemző problémái?

Vannak időtlen problémák, a családi életút kiszámítható, nagy krízisei, mint az első gyermek érkezése vagy éppen a gyerekek kirepülése. Ilyenkor új metódusokra van szükség, egy új rendszer kialakítására, tehát alkalmazkodásra. Ezek ötszáz éve is így voltak és valószínűleg ötszáz év múlva is így lesznek. Aztán vannak az életmódunkkal járó problémák. Jelenleg ilyen az az elterjedt nézet, miszerint a kapcsolati problémákra a kapcsolat megszakítása, a válás az egyetlen megoldás.

Több esküvőn hallottam már, hogy „nem baj, gyerekek, legfeljebb elváltok”.

Néhányan tényleg fél éven belül követték a tanácsot, mert nem volt a fejükben más forgatókönyv. Egy másik ilyen rossz mintázat az extrém technicizálódás: mindenki a saját szobájában pötyög a saját készülékén – ez nem segít a családi kapcsolatok építésén.

A technika hozadéka a mindennapok felgyorsulása. Érződik már ennek a hatása?

Abszolút érezni, hiszen a mai gyerekek olyan meséken nőnek fel, amiben percenként van egy akció, egy humor. Ezt a tempót a normál élet nem tudja produkálni, így aztán nem csodálkozhatunk, mennyi a hiperaktív vagy figyelemzavaros gyerek. Az idegrendszerük olyan ingerléshez szokott, amit a hétköznapok, vagy a családi közösség, nem tud biztosítani. A gyerek pörögnek, mint a plázacica karján a ridikül, a szülők meg képtelenek vinni a tempót. Manapság pörögni nagyon tudunk, de lelassítani, pihenni, elcsendesedni is tudni kellene, a gyerekeknek pedig megtanítani mindezt.

A családokban találhatunk válaszokat az élet adta mindenkori kérdésekre?

Azt hiszem, maga az alkalmazkodás egy válaszadás, és fordítva, a válaszadás az alkalmazkodásban rejlik.

Minden családnak felelőssége, hogy szűrje a külvilág hatásait,

eldöntse, mi juthat el a gyerek testéhez-lelkéhez. Ez egy örök dilemma, hiszen teljesen burokban nem lehet nevelni a gyereket, így aztán a családnak kell döntéseket hozni.

Vannak korosztályokra jellemző problémák a családokon belül?

Mindenkor voltak és vannak is, erre azonban rásegít, hogy ma Magyarországon a generációk szocializálásában hatalmas különbségek vannak. Mást vesz természetesnek egy húszas, egy harmincas és egy ötvenes. Például húsz éve sajnos mi, pszichológusok beszéltük tele a szülők fejét, hogy nem lehet a gyerekeket terhelni, elvárásokat támasztani feléjük. Ennek következtében már a második generáció nő fel úgy, hogy senki nem korlátozta őket, mindent megkaptak –  most meg látjuk, milyen „boldogok és kiegyensúlyozottak”.

Mi csúszott félre a dologban?

Azt a nagyon nehéz örökséget kapták tőlünk, hogy csak saját magukkal foglalkoznak és mindent azonnal akarnak.

Kiiktattuk a szótárukból a késleltetést, így már nem tudnak idegeskedés nélkül várni,

általánosan türelmesnek lenni, pedig ezek fontos lélektani értékek. Egy kliensem nemrég azt mondta, „én nem szeretném, hanem akarom, és nem most, hanem tegnapra”. Ezzel a hozzáállással tényleg nehéz kapcsolatban élni, vagy akár egy munkahelyen érvényesülni, hiszen képtelen az ilyen ember másokhoz alkalmazkodni. Nekünk most az a feladatunk, hogy ezt helyre rázzuk.

Hogyan?

Élő kisközösségekkel és némi bátorsággal: határok meghúzásával, elvárások támasztásával. Az értékteremtő közösségeknek éppen ezért nő majd meg a szerepe. Az evolúcióban a versengés és az együttműködés mindig kéz a kézben jártak, mikor melyik felé billent a mérleg nyelve. Most extrém módon eltolódott a rendszer a versengés felé, ezért fel fog értékelődni minden olyan tevékenység, amiben az együttműködést élhetjük meg. Csak így állhat vissza néhány emberöltő alatt az egyensúly.

Fotó: Szűcs Ágnes

Összesen 35 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"...és mindent azonnal akarnak."

Ez valami elképesztően súlyos defekt. Az, hogy a fiatal generációkban sokkal több ilyen defekttel küzdő van, ez a mostani nevelés hibája, és egyben égbekiáltó bűne is.

Az a rohadt nagy probléma, hogyha bizonyos képességek nem alakulnak ki gyerekkorban, akkor később ezt már lehetetlen korrigálni. Ilyen például az a képesség, hogy valaki nem omlik össze attól, ha nem tudja azonnal azonnal kielégíteni a vágyait.

Ezek a gyerekek felnőve nem lesznek képesek a kemény, kitartást igénylő munkára. Nem esznek alkalmasak az olyan tevékenységekre, ami csak jóval később, évek múlva fordulnak termővé.

"A családterápiában mindenkit családnak tartunk, aki annak vallja magát. Ez egy nagyon megengedő hozzáállás, de a klienseinkkel való munka csak így lehetséges. Ha egy aszexuális férfi a két macskájával családnak tartja magát, akkor mi is akként tekintünk rájuk."

Már nem azért, de szerintem ez baromság. Ez pont ugyanaz az elmebaj, mint amikor azt tekintik nőnek, aki nőnek vallja magát.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés