Elértések és eltérések

2017. november 6. 17:46
Máriási Dóra-Vida Katalin
Mandiner
Válasz Szilvay Gergely „Teljesen eltévedt a kritikai pszichológia” című cikkére.

Szilvay Gergely kritikai pszichológiáról szóló írásában úgy értékelte, hogy az teljesen téves úton jár. Eltévedését elsősorban ideológiai szempontokkal magyarázta, mivel vállalhatatlannak tartja baloldali elméleti keretét és politikai törekvéseit.

Ezen a ponton valószínűleg nem oldható fel az egyet nem értésünk. Tekintve ugyanakkor, hogy a kritikai pszichológia egyik legfőbb jellemzője, hogy nem egy egységes, alternatív pszichológiai iskola közös ideológiai alappal, ez az értékelés önmagában mégsem állja meg a helyét.

Az alábbiakban néhány pontban érintjük Szilvay Gergely felvetéseit, meghatározni igyekszünk a kritikai pszichológiát és kitérünk a lényeges egyetértésekre, továbbá kifejtjük, hogy miben értett félre minket és hogy mi az, amiben valóban nem értünk egyet.

 

Olvassa el ezt is: Teljesen eltévedt a kritikai pszichológia

 

Mi is a kritikai pszichológia?

Szilvay eredetileg megörült a kritikai pszichológia megjelenésének, mivel azt olvasta, „a kritikai pszichológia arra reflektál, hogy a lélektan természettudományos módszertant és megalapozottságot elérni kívánó felfogását, felvilágosodásban gyökerező megváltó hevületét és a túlságosan az egyénre koncentráló szemléletét korrektúrázza”. Egyetértett azokkal a fő alapvetéseinkkel, amelyek szerint a kritikai pszichológia helyesen „kritizálja az önmegvalósítást, egyéni boldogságot középpontba helyező, »individualista«, főáramú lélektant, és nem tetszeleg az értéksemlegesség álcájában – elfogadva, bevallva, hogy mind az ember, mind a tudomány kulturálisan beágyazott.”

Saját kritikai pszichológia definíciójában a túlzott individualizmus problémáját még a túlpszichologizálás problémájával is kiegészítette („a túlzásba vitt pszichologizálás azonban ártalmas is lehet. Egyrészt felmenthet a felelősség alól, mindent valamiféle sérüléssel, külső hatással, tudatalattival magyarázva; másrészt öntudatlanul is megfogalmazódik általa egy olyan elvárás, hogy az ember minden hibáját ki lehet, s ezért ki is kell javítani”). Ezekben a kérdésekben egyetértünk egymással. Szilvay azonban később kifejti, hogy a „kritikai pszichológia téves antropológián alapszik, vállalhatatlanul marxista-posztmodern előfeltevései vannak, vizsgálódása egyoldalú és aránytévesztő”.

Fox és Prilleltensky Kritikai pszichológia című könyvükben meglehetősen tág definíciót nyújtanak a kritikai pszichológiára, mely egyszerre jelenti az aktuális és mainstream pszichológia kritikáját és a kritikai tudományokkal (critical theory) való együttműködésből született társadalomkritikus pszichológiát is. 

Ebből adódóan sokféle irányzat esik a fogalom alá: a kvantitatív kutatások elsődlegességét megkérdőjelező kvalitatív kutatási irányzatok, az antipszichiátriai mozgalmak, a narratív és diszkurzív terápiák, de ide tartoznak a feminista szemléletű vagy posztkolonialista érzékenységű terápiák, illetve a közösségi pszichológia eszközei is. A magukat kritikai pszichológusnak vallók körében sem egységes, mitől kritikai a kritikai pszichológia.

Abban azonban a legtöbb kritikai pszichológiai irányzat egyetért, hogy fontosnak tartják felhívni a figyelmet a pszichológia rendszerigazoló szerepére, társadalmi szintű változást követelnek, vállaltan „ideologikusak”, valamint társadalomtudományi és interdiszciplináris (antropológia, szociológia, kritikai elméletek) keretben gondolkodnak.

Központi témájuk a hatalom és annak egyenlőtlen megoszlása, és nem utolsósorban kiemelten fontosnak tartják a pszichológus társadalmi felelősségét.

Mi leginkább mozgó pozíciónak tekintjük, ahonnan rá lehet világítani a pszichológia aktuális állásának igazságtalanságaira és visszaéléseire, és megkérdőjelezhetővé válnak alapvetései.

Nehezen összeegyeztethetőnek tűnnek Szilvay azon feltételezései, hogy egyszerre követjük az ötvenes évek kommunista kiáltványainak logikáját és a nyugat-európai, amerikai „marxista-posztmodern előfeltevéseket”, mivel ezek nem vehetőek egy kalap alá (Mellékes kérdésnek tűnik továbbá, hogy lehetséges-e anélkül vitázni Magyarországon egy potenciális marxista értelmezésről, hogy ne rögtön az ’50-es évek kommunizmusának gyanúja vetülne rá). 

Számos filozófiai irányzat, világnézeti megközelítés jelentett inspirációt a kritikai pszichológiai gondolkodásban. Ezek között valóban megtaláljuk a posztmodern társadalomelméletet és a marxizmust többek között a pszichoanalízis mellett, ugyanakkor néhány pontosításra szükség van ezen a ponton. A két elméleti háttér egyáltalán nem rokonítható egymással, mások az alapvetéseik, és kifejezetten éles vitákban ütköztek a posztmodern és marxista kritikai pszichológusok. A posztmodern kritikák eredményének tartják, hogy megkérdőjelezték az egységes és egyedülálló szelf mítoszát. Ugyanakkor többféle veszélyt is hordoznak magukkal: egyrészt relativizmus, amoralizmus lehet nem kívánt következményük, másrészt szcientizmusba, fundamentalizmusba csaphatnak át.

A marxizmus elméleti keretében író kritikai pszichológusok kiemelik, hogy

a hagyományos pszichológia egy olyan emberképet részesít előnyben, ami tökéletesen illeszkedik a kapitalizmus logikájába: az individualizmus mellett versengő, ambíciózus, vállalkozói kedvvel rendelkezik és rugalmas.

Az emberek azon csoportjai, amelyek nem illeszkednek megfelelően ebbe a rendszerbe, mivel nem képesek profitot termelni, a társadalom peremére kerülnek és a pszichológia deviánsnak minősíti őket. Erre a marxista szerzők a hátrányos helyzetű csoportok emancipációját szorgalmazzák, melynek következtében társadalmi változás és nem kizárólag belső, egyéni változás érhető el. Ugyanakkor nem kell ahhoz marxistának lennie egy kritikai pszichológusnak, hogy a társadalmi változásban higgyen, ami az emberek szenvedését orvosolhatja.

A kritikai pszichológia berkeiben olyan megközelítéssel is találkozunk, amelynek szerves részét képezi a keresztény világkép, mely Szilvay számára alapvető kiindulópont. A spanyol származású közép-amerikai Ignació Martín-Baró jezsuita szerzetes Paolo Freire munkásságából is merített a felszabadítás pszichológiájának kidolgozásához. Martín-Barónak egy célja volt teológusként és szerzetesként, valamint pszichológusként is: az elnyomott társadalmi csoportok megsegítésére tette fel az életét úgy, hogy egyszerre akarta megszólítani az egyes embert és a közösségeket. Kifejezetten arra a kérdésre kereste a választ, hogyan tudja a pszichológiát a salvadori emberek mindennapi szolgálatába állítani ahelyett, hogy a főáramú pszichológia képviselőjeként a gyarmatosításához járult volna hozzá.

Amiket nem állítottunk

„A neoliberalizmus egyenlő a kapitalizmussal”

„Persze lehet a Reagan-Thatcher-vonalat neoliberálisnak nevezni, elfogadom, hogy a hétköznapi szóhasználat így alakult, bár épp a progresszívek szoktak nagyon kiakadni, amikor a felvilágosulatlan laikus nem úgy használja a fogalmakat, ahogy ők azokat értik. De ekkor is furcsa, hogy a kapitalizmus egyenlő lesz a neoliberalizmussal – tekintve, hogy kapitalizmus legalább ötszáz éve létezik, de azt is mondhatnánk, hogy mindig is létezett” – írja Szilvay.

Abban nem tudunk állást foglalni, hogy Raegan és Thatcher mennyire és milyen mértékben építették le a jóléti társadalmat vagy, hogy illik-e rájuk a neoliberális jelző. Ebben a kérdésben Éber Márk Áron Szilvay által is hivatkozott cikke egészen biztosan kompetensebb módon fejti ki. Azt viszont biztosan nem állítottuk, hogy a neoliberalizmus egyenlő lenne a kapitalizmussal.

Azt mondjuk, hogy a pszichológia modernista diszciplínája a felvilágosodás alapeszméiből bontakozott ki; 

az autonóm, individualista ember képéből, és mint ilyen, jó ideológiai alapot szolgáltat a kapitalizmus emberképének az egyéni boldogulás, az önérvényesítés és az individualista sikeresség hirdetésével. 

Szilvay szerint kritikátlanul alkalmazzuk a hazai helyzetre a nyugati (francia vagy angolszász) kritikai tudományok gondolatait, miközben velünk együtt más kritikai pszichológiáról gondolkozó cikkek is külön értelmezték a kelet-európai, magyar neoliberalizmus vagy újkapitalizmus vonatkozásait, illetve a társadalmi tényező kiiktatásának rendszerváltás előtti és azt követő folyamatát a pszichológián belül. A hazai főáramú pszichológiára már csak azért is érvényesek lehetnek a korábban megfogalmazott kritikai észrevételek, hiszen a „fejlett” nyugati pszichológiát tekinti mintaképének, onnan importálja folyamatosan elméleteit, emberképét és a piacosítható, divatos alkalmazott módszereit. A pszichológia magyarországi felhasználásának és alkalmazásának különbsége leginkább abból adódik, hogy az intézményrendszere jóval alulfinanszírozottabb és szűkebb réteg engedheti meg magának a fizetett szolgáltatásait.

„A konzervatív álláspont egyenlő az individualista-kapitalizmussal”

„Így aztán számukra a konzervatív álláspont egyenlő a felvilágosult-individualista-kapitalista állásponttal” – írja a szerző. A cikkünkben egyetlen egyszer sem használjuk a konzervatív szót, és nem véletlenül, mivel

a főáramú pszichológia és a konzervativizmus között nem tételeztünk fel kapcsolatot.

E két félreértés mögött két elemzési szempontnak az összecsúszása feltételezhető: egyfelől mi beszélünk a pszichológiáról, mint tudományról és annak emberképéről filozófiai és eszmetörténeti szempontból (hogyan születik a modernitás hajnalán az individualista társadalmi berendezkedésnek jó ideológiai hátteret adó új tudomány); másrészt beszélünk arról is, hogy a mai legjobb tudásunk szerint milyen társadalmi berendezkedés teremti meg a legjobb mentálhigiénés feltételeket az állampolgárai számára (milyen társadalmi berendezkedésben tudjuk megélni leginkább alapvető emberi szükségleteinket, mint például a biztonság, a kontroll, a hatni tudás, a valahova tartozás vagy a megértés).

„Nem létező biológiai meghatározottság”

„A kritikai elméletek imádják a felszabadítás érdekében annyira társadalmi terméknek bemutatni az embert és a személyt, hogy mindenféle eredetiséget eltagadnak tőle, mondván, a személyiség csakis és kizárólag társadalmi interakciók terméke” – állítja Szilvay. Nagyon kevés kritikai pszichológus állítaná, hogy létezésünknek nincsen semmilyen biológiai meghatározottsága (és ne rendelkeznénk személyes döntési és cselekvési szabadsággal). Mi biztosan nem gondoljuk így.

Ugyanakkor a főáramú pszichológia-oktatásban nagyon kevés hangsúly esik az egyén társadalmi helyzetére, épp ezért fontos ezt a szempontot szem előtt tartanunk (pl. egy fél év szociológiát sem oktatnak pszichológia szakon, míg egy fél év pszichológia rengeteg képzésnek a részét képezi, a szociológiától a marketingen át). Ugyan a társadalmi konstruáltság kifejezést joggal illeti iróniával Szilvay a tudományoskodó magyartalansága vagy bonyolultsága miatt, mégis leegyszerűsítés lenne kicserélni arra az axiómára, hogy az ember társas lény. Mivel ennél sokkal többet jelent. A társadalmi konstruáltság arra vonatkozik ugyanis, hogy nem csupán emberekkel vagyunk körbevéve, ami létszükségletünk, de az emberi tapasztalatunk beágyazódik a társadalmi – politikai, gazdasági – környezetbe, a társadalmi környezetben nyer jelentést. A társadalmi jelenségek belsővé, személyes tapasztalattá válását pontosan fogalmazza meg Éber Márk Áron, amikor a társadalmasulásról ír.

Bár Szilvay maga is elismeri a társadalmi beágyazottság jelentőségét, valójában nem fejti ki világosan, mi következik számára ebből az állításból. Mi egész egyszerűen arról beszélünk, hogy bármennyire is megjelenik a társas/társadalmi kifejezés több aktuális, átfogó pszichológiai modell nevében (pl. bio-pszicho-szociális modell), az valójában absztrakció szintjén marad az emberi tapasztalat leírásában, mivel nem mutatja be plasztikusan, hogy a konkrét társadalomnak milyen megbetegítő, szenvedést keltő hatásai lehetnek, és azok milyen történéseken, folyamatokon keresztül hatnak.

„Nincs szükségünk szeretetre és egy olyan társadalomra, ami ezt lehetővé teszi”

Szilvay XVI. Benedek-et idézve – „Nincs olyan igazságos államrend, amely feleslegessé tenné a szeretet szolgálatát. Aki a szeretet meg akarja szüntetni, az arra törekszik, hogy az embert mint embert szüntesse meg(...). A totális gondoskodó állam, mely mindent magához von, végezetül olyan bürokratikus intézménnyé válik, mely a lényegeset nem képes nyújtani, amire a szenvedő embernek (...) szüksége van” – azt a benyomást kelti, mintha mi amellett foglaltunk volna állást, hogy az erős állami intézmények mellett nincsen szükség emberek közötti odafigyelésre, gondoskodásra, együttérzésre. Mélyen egyetérthetünk abban, hogy jóléti ellátó rendszerek mellett is szükség van a szeretetre, ahogy Koltai Mihály írja: az egymás iránt tanúsított szimpátia és együttérzés alapvető szükségletére.

Amiben valóban nem értünk egyet

Szilvay szerint „az individualizálódást, önző önmegvalósítást pediglen a jóléti állam is éppen, hogy elősegíti, hiszen ahelyett, hogy egymást segítenénk önzetlen módon, segít helyettünk az állam.”

A legkiterjedtebb jóléti államokban, mint amilyenek a skandináv államok, az állampolgárok kiemelkedő mértékben bíznak egymásban és ezzel összefüggésben kiemelkedően boldogabbak is.

Más kutatások a magas jövedelem-egyenlőtlenségeket a rosszabb egészségügyi állapottal és a mentális betegségben szenvedők magasabb arányával kötik össze, ezek az egyenlőtlenségek pedig ott kisebbek, ahol kiterjedtebb jóléti állam van. De tudjuk azt is, hogy erős összefüggés van a munkanélküliség és a rossz mentális egészség között Európa szerte, de ez az összefüggés különbözőképpen jelenik meg a különböző jóléti állami modellek között, mivel a nagyobb szociális juttatások moderálni tudják ezt a hatást. Ezért sem véletlen, hogy a brit pszichológiai társaság (British Psychological Association) tiltakozott a megszorítások ellen, mivel azok egyértelműen negatív irányban befolyásolják a népesség mentális egészségét (itt és itt). 

Az egyik cikkből kiderül, hogy 2011-ben és 2012-ben a férfiak öngyilkossági rátája növekedett, és hasonlóan veszélyeztetettnek tekinthetőek a férfiak Magyarországon is, de a jelenség nem érthető meg és nem fordítható meg pusztán az érintett férfiak pszichológiai nehézségeiből, hanem látni kell a politikai intézkedések és társadalmi történések megbetegítő hatását, ami a férfiakat mint társadalmi csoportot nagyobb valószínűséggel érintik.

Ezért fontos állítása a kritikai pszichológiának, hogy pszichológusként is kell rendelkeznünk egy „társadalmi szemüveggel”, hogy láthassuk, mik azok a társadalmi tényezők, amelyek az egyéni szenvedés mögött a jelenlegi, különböző kapitalista társadalmi berendezkedésből fakadhatnak. 

Összesen 27 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Ha a táplálkozás tudomány, akkor én egy kolbász- és hurkológiai egyemegi docens vagyok!

A 23 nem relatív prímszám, hanem prímszám. Eleve egyetlen szám nem lehet relatív prím.

Egy posztmodern filozófiára épülő permanens relativizáló szarság, ami a kultúrmarxizmushoz hasonlóan mindenben hatalmi játszmát vizionál.

A kritikai pszichológia meg egy nulla, egy semmi. Mindenféle kritikusok, akik mindenféle szempontból kritizálják a pszichológiát mindenféle első koherencia nélkül. Egy a közös bennünk, hogy nem értenek egyet mindenben a pszichológiával. Ezt azért elég nehéz tudományos elvnek nevezni, ez max. egy lázadó tinédzser szintje.

Válaszok:
Megtalálta | 2017. november 6. 18:50

"mindenféle első koherencia" helyett "mindenféle (b)első koherencia"

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés