Charlie, a liberálisok és a civilizációk összecsapása

2015. május 14. 14:12

Soós Eszter Petronella
Dinamó Műhely

Ki lehet-e mondani, hogy a liberális demokrácia nem semleges és értékmentes keret, hanem egy nagyon is normatív értékrend, Európa értékrendje, és Európa hajlandó kiállni és harcolni érte, ha kell – az ellenség pedig az, aki ezt az értékrendet veszélyezteti?

A növekvő európai iszlámellenesség, az iszlámellenes konzervatív és radikális pártok előretörése, a civilizációk összecsapása keret erősödése a »posztpolitikai« attitűd által hagyott politikai űrre, közösségi igényre ad egyfajta választ. Megmondja, hogy kik vagyunk mi, mik az értékeink, miért állunk ki, miért harcolunk és kikkel szemben, úgy, hogy az ellenségnek egyúttal félelmetes és látványos arcot ad: a burkába borított muszlim asszony már itt sétál köztünk, és a saját értékrendünk, a liberális demokrácia szembeköpése nélkül még el sem küldhetjük.

Könnyű belátni, hogy a kulturálisan liberális pártok versenyhátrányban vannak a radikálisokkal és a konzervatívokkal szemben: ha ugyanis ezek a pártok kineveznék a »kívánt ellenséget«, amely a bevándorlás révén belül is jelen van, szembeköpnék saját humanista értékrendjüket. A nyomás azonban akkora, hogy ez egyre kevésbé akadály. Egyes közösségek kollektív megfigyelése, szorongatása szintén nem éppen az univerzális emberi jogok gondolatából indul ki, nem liberális individualista, esetenként nem is alkotmányos megoldás. Mégis erre tartunk, és nemcsak az európai jobboldal jóvoltából (még az emberi jogok hazájának tartott, kulturálisan liberális erők által kormányzott Franciaországban is, ahol éppen most kapnak a szolgálatok korábban elképzelhetetlen, a szabadságjogokat alapvetően érintő jogköröket).

Erre a tendenciára a kulturális liberalizmusnak egyelőre nincsen koherens és megalapozott érvrendszere. A »csináljuk, mert muszáj!« nyilván nem tekinthető koherens érvrendszernek. Miközben ezek a politikai erők kitartanak a pacifista, antirasszista, emberi jogokra fókuszáló értékrendjük mellett, érzékelik, hogy harcra, rasszizmusra, ellenség-kijelölésre komoly igény van a politikai vitatérben és a szakpolitikai térben is, hiszen ahogy az a sztereotípiákkal lenni szokott, ennek az igénynek is van minimális alapja, tudniillik a félelem a házon belüli terrorizmustól.

Egyelőre nem sikerült ezt a problémát liberális részről fogyaszthatóan megfogalmazni, pedig jogos a kérdés, hogy fennáll-e még a régi maxima, a »nincs ellenség a szabadság ellenségeinek«? Ki lehet-e mondani, hogy a liberális demokrácia nem semleges és értékmentes keret, hanem egy nagyon is normatív értékrend, Európa értékrendje, és Európa hajlandó kiállni és harcolni érte, ha kell – az ellenség pedig az, aki ezt az értékrendet veszélyezteti? Ameddig nem mondjuk ki, hogy a liberális demokrácia nem értékmentességet és az értékek lebontását, hanem éppen hogy az európai értékek megőrzését célozza, addig ki vagyunk téve a liberális demokrácia gyengeségéről szóló támadásoknak és a jogos állampolgári bizalmatlanságnak.

Értem, hogy a liberálisok és szociáldemokraták egy része ódzkodik ettől, mondván, az emberi jogok mindenkire vonatkoznak, egy liberálisnak nem lehet »ellensége«. Ez a status quo kulturális liberalizmus egy dologban reménykedhet: a gazdasági növekedés esetleges beindulásában, a szociális rendszerek szorongatásának felszámolásában. Nem biztos ugyanakkor, hogy ez visszatolja majd a civilizációk összecsapásának szellemét a palackba, hiszen mint említettük, a politika elsősorban  a szimbólumok és a hitek világa. Ráadásul a gazdasági nehézségekkel szintén küzdő többségi társadalom az asszimilációt nagyon akarja, de fizetni jelenleg nem igazán akar érte. Márpedig egy koherens kapitalista társadalom megteremtése csak állami újraelosztással, esélyteremtéssel, oktatással, szociális ellátással lehetséges, az pedig pénzbe kerül. Sokba. És az eredmények sem azonnaliak, sokszor csak évtizedek múltán jelentkeznek.

Ha pedig nincs azonnali eredmény és nincs pénz, vagy a többség nem óhajt erre pénzt adni, akkor marad a védekezés, a szembenállás, a civilizációk összecsapása. És erre a helyzetre már nem válasz a fasisztázás, a szélsőjobbozás, erre a helyzetre csak egy válasz van: a kortárs kulturális liberalizmus és a kortárs liberális demokrácia önreflexiója, elméletalkotó munkája, adaptációja, innovációja. Ennek hiányában jöhet az újabb Weimar és a vízözön. Nem kellene megvárni.

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/85657

Ajánljuk még a témában