A legtöbben nyilván arra kíváncsiak, hogy mit gondolok a saját vereségemről, vagy Orbán Viktoréról

„A győztes nem magyarázkodik. A győztes ünnepel, és kijelenti: igazam volt. A győzelemnek van ilyen önigazoló ereje. Egy időre elrendezi a múltat, értelmet ad a döntéseknek, igazolja a kockázatot, elfeledteti a hibákat. 

A vesztes előtt viszont falak meredeznek. Nem egyszerű falak, hanem a megértés elzáró falai. Mert megérteni a vereség okát, és még inkább feldolgozni azt, istentelenül nehéz feladat.

Segítsünk a veszteseknek!

A legfontosabb talán azt megérteni, hogy a politikában nem minden vereség egyforma. Van vereség, amely fáj, megrendít, akár évekre kiszorít valakit a hatalomból, de nem zárja le végleg a történetét. És van vereség, amely után nem lehet visszatérni. Az előbbit nevezhetjük politikai vereségnek. Az utóbbit történelmi vereségnek.

A politikai vereség egyszerűbben érthető. Valaki elveszít egy választást, egy kormányt, egy párton belüli küzdelmet, egy fontos politikai csatát. Ilyenkor a hatalom elvész, de nem feltétlenül vész el az ügy, a tábor, a hitelesség vagy a jövő lehetősége. Aki politikailag bukik, még visszatérhet. Új helyzetben, új mondatokkal, új szövetségekkel, néha még ugyanazzal a karakterrel is. A politikai bukás tehát nem feltétlenül végleges ítélet. Inkább erős figyelmeztetés: valami nem működött, valamit rosszul mértek fel, valami elfáradt.

A történelmi vereség mélyebb. Ott nemcsak az történik, hogy valaki elveszíti a hatalmat. Hanem az is, hogy elveszíti azt a képességét, hogy később tisztességgel azt mondhassa: nekünk volt igazunk. A történelmi vereség visszamenőleg is átírja a korábbi döntések jelentését. Ami addig bátorságnak tűnt, arról kiderülhet, hogy makacsság volt. Ami addig stratégia volt, arról kiderülhet, hogy vakság. Ami addig rendteremtésnek látszott, arról kiderülhet, hogy félelemre épített uralom volt.

Történelmi vereség főleg két-három okból következhet be. Az első, amikor valaki le akarja téríteni az országát egy történelmileg mélyen meghatározott útról, de nem tud hozzá elég társadalmi beleegyezést teremteni. Nem az a baj, hogy változtatni akar. A nagy politikai teljesítmények mindig változtatni akarnak. A baj akkor kezdődik, ha a változás elszakad attól, amit az emberek saját életük, hitük, hagyományaik vagy méltóságuk részének éreznek. Ilyenkor a lehetőségből kényszer lesz, a nyugalomból fokozódó nyugtalanság, az erőből erőszak, és végül mindezek következményeként széles körű társadalmi elutasítás.

A második ok az, amikor valaki nem veszi észre, hogy megváltozott a történelmi helyzet. Új társadalom, új nyilvánosság, új nemzedék, új félelmek, új vágyak jelennek meg, ő pedig még mindig a régi mondatokkal beszél. Azt hiszi, hogy ami tegnap működött, holnap is működni fog. Pedig a politika egyik legfontosabb kérdése mindig az időérzék. Nem elég tudni, mit akarunk. Azt is tudni kell, milyen korban akarjuk.

A harmadik ok az aránytévesztés. Van, aki jól látja, hogy változtatni kell, de rosszul méri fel, mennyit bír el a társadalom, a saját tábora, az állam vagy a nemzetközi környezet. Nem vak, csak rosszul számol. Túl gyorsan lép, vagy túl későn. Túl sokat akar egyszerre, vagy túl keveset enged időben. A politikában nemcsak az irány számít, hanem a mérték, az ütem és a teherbírás is.

Persze a politikai bukásnak is megvan a maga szerkezete. Általában nem egyetlen pillanatban történik. Először jön a kopás. A vezető, a párt, a kormány nyelve fáradni kezd. Ugyanazokat a mondatokat mondja, de már kisebb hatással. Aztán jön egy repedés: botrány, rossz döntés, gazdasági baj, elveszített ügy, belső konfliktus. Ez még nem dönt el mindent, de láthatóvá teszi, hogy a hatalom nem sérthetetlen.

Ezután következik a legveszélyesebb szakasz: a hatalom elveszíti a történetmondás jogát. Még beszél, még magyaráz, de már nem ő adja meg a szavak jelentését. Ami korábban erő volt, az most arroganciának látszik. Ami korábban határozottság volt, az most makacsságnak. Ami korábban védelem volt, az most önvédelemnek. Végül megbomlik a koalíció. A bizonytalanok elmennek, a szövetségesek hallgatnak, a belső emberek kivárnak. Egy pont után a vereség önbeteljesítővé válik. Nem azért, mert mindenki meggyőződött az ellenfél igazáról, hanem mert sokan már nem hisznek a régi rend folytathatóságában.

Az, hogy a győztes ünnepel, a vesztes pedig magyarázatot keres, természetes. De érdemes hozzátenni: a győztes csak akkor őrizheti meg a hatalmat, ha hajlandó a győzelme mögé is benézni. Mert a győzelem nem bizonyítja, hogy mindenben igaza volt. Csak azt bizonyítja, hogy egy adott pillanatban ő tudott többséget szerezni. A komoly politikus ezért nemcsak ünnepel. Megkérdezi: miért nyertem valójában, és mit kell megváltoztatnom éppen azért, mert nyertem?

A vesztes pedig csak akkor térhet vissza, ha nem magyarázkodik, hanem megért. A politikában ugyanis a vereség nem mindig végállomás. De csak annak nem az, aki képes szembenézni vele.

Most mondhatnék példákat politikai és történelmi vereségekre. Jöhetne mondjuk de Gaulle, Reza Pahlavi vagy Gorbacsov. A legtöbben persze nyilván arra lennének kíváncsiak, hogy mit gondolok a saját vereségemről, vagy Orbán Viktoréról. Nem könnyítem meg a dolgukat. Már csak azért sem, mert nem minden az, aminek első ránézésre látszik.”

Nyitókép: Gyurcsány Ferenc Facebook-oldala