Vonal és arc

„Penge, sík talajon. Emberborotva.

Ez volt a harcászati stratégiájuk. Vagy harminc suhanc. Eltakarták az egész látóhatárt. Nyomukban a szögesbotos felbujtójuk.

Hol tanulták a harcmodort? Belbudán vagyunk – templomok, iskolák, jómódú lakóházak, vasút, Várhegy, itt élt írók emléktáblái.

Élre vasalt családok, magas négyzetméterár.

A csenevész fákat kevéssel az ostrom után ültették. A háborús törmelék, a fegyverek, a robbanóanyag, a teherautó- és harckocsironcsok, az azonosíthatatlan holttestek lerakása, mésszel leöntése után. A földfeltöltés után gondozatlan fű, kavics és homok. Városi megoldás: termőföldszőnyeg alá söpörni a borzalmakat.

Ördögárok. Vérmező. Horzsolt térd.

Toma törzshasználó volt. A parkhoz ment a pofonért.

Csak a hülye focizik egyedül. Kellett csapat, lett választás. Toma mindig az utolsók között »kelt el« – ha egyáltalán. Ő ugyanis nem számított. Ismerték, minden nap ott lógott. . . de mellőzhető volt. Könyv is volt nála – végtére akkor is kell valamit csinálni, ha nem válogatják be. Plusz egy tűrhető ütő, hátha épp üresedés van a betonlapból készült, labdagyilkos pingpongasztalnál. Toma kettős hibában élt: Voltak alternatívái, ráadásul könyves alak volt. Gyanús és elfogadhatatlan. Évi átlag egy igazgatói intője volt, visszadumálás miatt.

Vérfoci. Bonyolult szenvedély. Tudta a helyét. Ha bekerült, akkor is csak véletlenül kapott labdát. Kétballábasnak látták – úgyhogy az is lett. Orvosilag volt tiltva volt a sporttól: baktériumfertőzés – szívbetegség – gyermekkórház – halálra rémített szülők. Tilos szenvedély volt a foci.

Ikszláb. Hányszor hallotta? Ordítva, suttogva. Mikor egy nagyobb fiú közelébe került. Vagy ha csak ránéztek. Vagy ő valamelyikükre. És mindig, ha nála volt a labda. Úgyhogy rendszerint benyomták kapusnak. Vetődni tud ikszlábbal is. Kavicson. Éles kavicson.

Volt aztán egy Bandi nevű sűrűmanus. Katonatiszt-gyerek, Toma osztálytársa. Nyolc éven át önként, boldogan végezte azt a Gondviselés által reá rótt feladatot, hogy értesítse a világot a Toma orrán elhelyezkedő, párdioptriás látásjavító eszköz létéről. Toma pápaszeme ugyanis az állatvilág egyik tagjára emlékeztette Bandit. Naponta kábé tízszer. Bandi nem volt felületes ember, nem tágított hivatásától – hogy megossza ezt a rendkívül eredeti asszociációt a nagyvilággal. Melyik állatról beszélünk? — kérdezhetné a becses olvasó. Nos, mindig ugyanarról.

»Kóóóó-bra! Kóóóó-bra!« – kántálta Bandi, nyolc évig. Ilyen volt az ő kis kedves, szeretetre méltó gyermeki humorérzéke. A többiek – röhögcséltek. Vagy legyintettek – mindegy, más baj is volt az osztályban.

Ördögárok, Vérmező, »Kóóóó-bra!« Felhőtlen gyermekkor.

Bandi monotóniatűrése lenyűgöző volt. Egyetlen, nem túl eredeti dumája volt, azt nyomta.”

Nyitókép: Magyar Nemzet/Csudai Sándor