Nemzetépítők kontra nemzetrombolók

„Dolgozom szorgalmasan, s dolgozom önérzettel, lenyesik szárnyaimat, lábaimon járok, levágják lábaimat, kezemen fogok járni, s ha ezeket is kiszakítanák, hason fogok mászni. Csak használhassak” – gróf Széchenyi István, akinek közbenjárása nélkül elképzelhetetlen a 176 évvel ezelőtt kezdődő forradalmi átalakulás, 1832 júniusában, másfél évtizeddel a forradalom kirobbanása előtt írja e sorokat naplójában. Széchenyi nem viccelt, amikor hazaszeretetről volt szó. Hiába volt az a véleménye politikai ellenfeleiről, hogy a forradalommal „a gyúlékony matériát tűzbe viszik”, amint szükséges volt, velük karöltve haladt Bécsbe a független minisztériumot követelő feliratot vinni. Nem véletlen, hogy ő volt az, akit még ellenlábasa, Kossuth Lajos is a legnagyobb magyarként méltatott, ahogy az sem véletlen, hogy a nevét mindig az elsők között említjük, ha a nemzetépítés színpadán felsorakozó történelmi nagyjainkra gondolunk. És bár a forradalom és szabadságharc kudarca rövid időre megakasztotta a magyar nemzetépítés folyamatát, nem volt minden hiába­való, hiszen az építkezés a kiegyezés után újult erőre kapott.

Minden nemzet legnagyobb ünnepe éppen ilyen eseményekhez és ilyen nagy formátumú gondolkodókhoz kötődik. Mi, magyarok különösen szeretünk a nemzetépítő cselekedetekre emlékezni – még ha azok évek, akár évtizedek múltán teremnek csak gyümölcsöt. Ilyen ünnepünk 1848. március 15-ének emléknapja is, amikor is évről évre felelevenítjük, huszonnégy óra leforgása alatt hogyan fordította ki néhány fiatal értelmiségi a négy sarkából a világot, és jelölte ki a magyarság útját Európában. Ez az út a szabadság és a függetlenség útja volt, ezért is fontos megértenünk az 1848-as forradalom tizenkét pontjának második mondatát, amely egyben Alaptörvényünk parancsolata is: „Legyen béke, szabadság és egyetértés!”