Kik vagyunk mi, jobbosok? „Pedofilsimogatók” és „hazugsággyárosok”, „autoriter putyinisták? „EU-ellenesek”? Vagy talán „népirtáspárti cionisták” vagyunk?

(Nyitókép: MTI/Soós Lajos)

Vihar volt és vihar utáni csend van a magyar jobboldal szíve közepén. Záporoznak, kavarognak a kérdések. Ki kapott kegyelmet? Hogy kaphatott kegyelmet? Miért kellett lemondania? És a másiknak? Parancsolták? Hazudtak? Egyesek hibája ez még, vagy már egy rendszer romlottsága? Hol az igazság? Sorolhatnám.

S ha az embernek több a kérdése, mint a válasza, bizonytalanná válik önmagában. Nem ragaszkodik többé foggal-körömmel ahhoz, hogy ő határozhassa meg, kicsoda is; nyitottabbá válik mások definícióira. Azokat pedig kaptuk és kapjuk most szakajtószám.

Vagy éppen népirtáspárti cionisták, képmutatók, disznófejű globalista nagyurak kiszolgálói, amerikai bábok. Mert egyébként vannak hangok jobbról is, amelyek szívesen megmondanák helyettünk, mik vagyunk.

Ezért életbevágóan fontos épp most, a megpróbáltatások idején tudnunk, hogy kik vagyunk mi, s hogy pártok színes zászlain túl mi köt bennünket oda, ahol állunk – nem balra és nem is jobbra onnan. Szóval kik is vagyunk mi valójában?

Európai jobboldali szövetségeseink iránti maximális tisztelettel mondom: Olaszországban Giorgia Meloni és Matteo Salvini pártjai, a lengyel Jog és Igazságosság, valamint az Osztrák Szabadságpárt kivételével az ő osztályrészük eleddig a hangos és igaz beszéd volt, nem több. (Utóbbi kettőt meg lepöckölte a pályáról az Európai Unió és az osztrák mély­állam.) Patinás, már-már történelmi párt létére egyelőre csak szóvirágokat locsolni volt módjuk Marine Le Penéknek Franciaországban és Geert Wilderséknek Hollandiában. Az északi jobboldal értékeit és álmait Finnországban és Svédországban is felismerhetetlenre olvasztotta két lelketlen szivárványkoalíció. Valami ehhez hasonló történt Csehországban, és akkor a német és a spanyol jobboldal esetéről még nem is beszéltem. Meg a brit konzervativizmusról sem, rest in pieces, poor thing.

Felbecsülhetetlen kincsünk ez: szélsőjobboldali lázálmok hangos kergetése vagy az európai fősodor előtti kapituláció helyett megtaláljuk mozgásterünk legkülső határát, és elmegyünk odáig. Nem tovább. Mondom magyarul: a gazdaságunk számára előnyös orosz energiáért a falig megyünk – de nem nézzük orosz szemüvegen át a szomszédban dúló háborút. Otthont teremtünk minden magyarnak a Kárpát-­medencében – de nem rántunk magunk ellen össze egy tengerentúlról megtámogatott szuperantantot hasztalan revíziós hőzöngéssel.

Csinálunk az életet ünneplő kultúrát, a családos létet megkönnyítő adó- és szociálpolitikát – de az abortusztörvény kontraproduktív túlszigorításával nem hergelünk magunk ellen széles választói tömegeket. Kiegészítjük a magyar kultúrát a szűk évszázada elnyomott konzervatív, nemzeti elemmel – de nem fojtjuk meg a többi elemét. És a nemzet nagy szükséghelyzeteiben kasszához tessékeljük a multikat – de felismerjük, hogy a velük való tisztességes együttműködés nélkül a magyaroknak lenne rosszabb az életük.

Ez a magyar jobboldal mestersége: a lehetséges értékek művészete. Nem tökéletes, nem tévedhetetlen, és tizennégy hatalomban töltött év után nem is patyolat­fehér minden kabátzsebe és gomblyuka. 

Becsüljük ezért, és vigyázzunk rá!