Ezért életbevágóan fontos épp most, a megpróbáltatások idején tudnunk, hogy kik vagyunk mi, s hogy pártok színes zászlain túl mi köt bennünket oda, ahol állunk – nem balra és nem is jobbra onnan. Szóval kik is vagyunk mi valójában?
A válasz egyszerű: mi vagyunk az a politikai közösség, amely Európában a legtöbbet tudta valóra váltani a jobboldali emberek értékei és álmai közül.
Európai jobboldali szövetségeseink iránti maximális tisztelettel mondom: Olaszországban Giorgia Meloni és Matteo Salvini pártjai, a lengyel Jog és Igazságosság, valamint az Osztrák Szabadságpárt kivételével az ő osztályrészük eleddig a hangos és igaz beszéd volt, nem több. (Utóbbi kettőt meg lepöckölte a pályáról az Európai Unió és az osztrák mélyállam.) Patinás, már-már történelmi párt létére egyelőre csak szóvirágokat locsolni volt módjuk Marine Le Penéknek Franciaországban és Geert Wilderséknek Hollandiában. Az északi jobboldal értékeit és álmait Finnországban és Svédországban is felismerhetetlenre olvasztotta két lelketlen szivárványkoalíció. Valami ehhez hasonló történt Csehországban, és akkor a német és a spanyol jobboldal esetéről még nem is beszéltem. Meg a brit konzervativizmusról sem, rest in pieces, poor thing.
Míg az európai jobboldal jó része egyelőre csak beszélni, felolvadni vagy kikapni tud, a magyar jobboldal győz, cselekszik, s az értékekből politikát, az álmokból működő rendszert csinál.
Felbecsülhetetlen kincsünk ez: szélsőjobboldali lázálmok hangos kergetése vagy az európai fősodor előtti kapituláció helyett megtaláljuk mozgásterünk legkülső határát, és elmegyünk odáig. Nem tovább. Mondom magyarul: a gazdaságunk számára előnyös orosz energiáért a falig megyünk – de nem nézzük orosz szemüvegen át a szomszédban dúló háborút. Otthont teremtünk minden magyarnak a Kárpát-medencében – de nem rántunk magunk ellen össze egy tengerentúlról megtámogatott szuperantantot hasztalan revíziós hőzöngéssel.