Lex Orbán?

„Sok évtizeddel ezelőtt, amikor a nyugati utazás még nagy szám volt, a párizsi metrón pedig még létezett külön első, illetve másodosztályú kocsi, olvastam valahol: kilátogat a magyar Párizsba, és azt tapasztalja, hogy kellő szemfülességgel másodosztályú jeggyel is be lehet jutni az első osztályú kocsiba. Elmeséli ezt francia vendéglátójának, aki röviden elgondolkodik, majd azt válaszolja: tényleg, igazad van, de most mondd meg, érdemes megváltoztatni a rendszert néhány magyar turista miatt? A magyarok egy része időnként felteszi a kérdést: mikor csinál már valamit az EU Orbánnal? Csakhogy, onnan nézve: érdemes?

Amikor az unió 2004-ben, majd 2007-ben kibővült az egykori kommunista világ számos európai országával, akkor olyan lépést tett, amely visszatekintve talán elhamarkodottnak látszik, mert időközben túlságosan mélynek, nagyon nehezen áthidalhatónak bizonyult a szakadék a nyugati és a keleti tagországok némelyike között, de ezen most már kár lamentálni. A kontinens egyesítése megkezdődött, és azon kell dolgozni, hogy behozzuk a lemaradást, előbb-utóbb tényleg összenőjön az, ami meggyőződésünk szerint összetartozik. Elvben vissza lehetne ugyan fordulni, és választhatnánk a nemzetállami elzárkózást, de abból csak felfordulás lenne, az összekötő szálak ehhez már túl erősek és szorosak.

A visszaút járhatatlan. A 2019-es európai parlamenti választások eredménye – a nacionalisták Sztálingrádja – megmutatta, hogy a kontinens meghatározó többsége nem akar ilyen visszafordulást. A mindig is csak félszívvel EU-tag britek idén végül távoztak ugyan, de a többi nemzet nem akar távozni. Nem csupán a nyílt elszakadáspártiak, hanem az „euroszkeptikusok” sem képesek többségbe kerülni.

Ennek ellenére a jogkörök megoszlása a közösség és a tagállamok között továbbra is hallatlanul kényes kérdés. A közösség mindig csak annyi hatáskört igényelhet, amennyit a tagállamok nagyobb szívfájdalom nélkül megadnak neki. Nem lehet ajtóstól rontani a házba, például nem lehet egyetlen lendületes tollvonással előírni, hogy ezentúl az Európai Bizottság minden olyan tagállamtól pénzt vonhat el, amelyben Brüsszel szerint nincs rendben a jogállamiság ügye.”