Jobboldali törzsszövetség

„Törzsek szövetsége

A törzsi (azon belüli nemzetségi és nagycsaládi) szerveződés hosszú időn át a magyarság alapvető társadalom- és államszerveződési struktúrája volt. A határozott belső tagolódás és az autonóm szerveződésre való igény sosem veszett ki gondolkodásunkból. A jobboldaliság Magyarországon mindig magában hordozta az összetettséget, mert önmagában is a magyar habitushoz illeszkedő gondolkodást mintázza.

A magyar jobboldali gondolkodás eredendően hazai, természetesen mellérendelő és funkcionálisan hierarchikus. A törzsszövetség egyik szembeötlő jellegzetessége, hogy tagjait gyakran (látszólag) több választja el egymástól, mint ami összeköti: szokásaik, nyelvük, hagyományaik különbözőek, mégis összetartoznak kultúrájuk, életmódjuk révén. Mindez analogikusan jellemzi a magyar jobboldalt is.

A politika terében a széthúzó erők azok a megkülönböztető karakterjegyeink, amelyek önazonosságunkat adják. Az összetartó erők pedig mindenekelőtt a közös félelmeink, hiszen azt mindig könnyebb tisztázni, hogy mit nem akarunk, kiktől félünk, kikkel nem akarunk együtt élni, mint azt, hogy miért hozunk szívesen áldozatot. A szövetség elemei, s így maga a törzsszövetség is, folyamatosan változik, az egység mindig csak időleges, ezért ellenáll a merev definíciós kísérletnek. Ez azonban nem ok arra, hogy ne reflektáljunk aktuális összetételére és állapotára.

A magyar jobboldal fő jellegzetességei 

Értsük meg először a magyar jobboldal minimális programját, tisztázzuk a kohéziós erőket! A magyar jobboldalt három fő félelem ösztönzi: a rend hiányától való félelem; a posztkommunista elit visszatérésétől való félelem; valamint a kulturális önazonosság elveszítésétől való félelem. A jobboldalt e kihívásokra adott válaszok tartják egyben.

Magyarországon a legfiatalabb korosztályt leszámítva minden generációnak van emléke a társadalmi rend felbomlásáról, s ezek kivétel nélkül a kommunista, illetve balliberális kormányokhoz köthetők. Az utolsó ilyen jellegű, közös emlékezetünket meghatározó esemény az őszödi beszéd kiszivárgása volt. Ezt követően rendszeressé váltak a zavargások, kezelhetetlenné vált a korrupció, Magyarországot ismét eladósították. A helyzetet súlyosbította az Egyesült Államokból begyűrűző pénzügyi válság, amelynek következtében tömegek veszítették el a fedelet a fejük fölül és elenyésztek megtakarításaik is.

A történelmi előzményekből kifolyólag a magyar jobboldal mindenekelőtt rendpárti, s ugyanakkor karakteresen antikommunista is.

Az EU-csatlakozás általános bizalomvesztést idézett elő a Nyugattal szemben. E fordulat nem előzmény nélküli: a magyarság már megélte Trianon, Jalta és ’56 kapcsán is, hogy magára hagyták. A kétezres évektől a magyarok személyesen megtapasztalhatták, hogy a tömeges bevándorlás mára mennyire átalakította Európa arculatát. Az a világ, amit a regényekből és a kosztümös filmekből ismerni vélt: a múlté. Ezzel a rendszerváltoztatás egyik nagy mítosza is ledőlt. A jobboldali ember szereti Európát, a hazájának érzi, aggódik sorsáért. Ezért növekvő feszültséget okoz számára az Európai Unió diszfunkcionális működése és a demokráciadeficit. Felháborítja az értéksemlegesség leple alatt terjesztett progresszív ideológia, amely kétségbe vonja a család értelmét, megkérdőjelezi az emberi személy fogalmát és politikai kérdéssé emeli a szexuális orientációt. A pandémia során megtapasztalt szolidaritáshiány pedig teljessé tette az elidegenedési folyamatot.

Mindezek okán a magyar jobboldal egyre inkább szuverenista.

A magyar jobboldal arisztokratikus eredetű, és tekintélyelvű. De a tömegdemokráciák korában csak akkor lehet sikeres, ha nép-szerű: vagyis azon a nyelven is meg tud szólalni, amit az emberek széles tömegei értenek. Népiesnek lenni annyit tesz: a nép problémáit megérteni, a nép nyelvén beszélni és a nemzet egésze érdekében kormányozni. A nép egészének érdekét mindenekelőtt a politikai test épségének megőrzése jelenti. A jobboldal a trianoni békediktátum következményeit enyhíteni igyekszik, és oltalmazza a nemzet egységét. Megakadályozza továbbá, hogy a cigány–magyar együttélés feszültségei robbanáshoz vezessenek. Ennek során fellép a nyerészkedőkkel szemben, akik pénzt akarnak látni mások nyomorából.

A jobboldali politika kulcsfogalma a józanész: mindig pragmatikus, sosem ideológia-orientált.

Taszítják a doktriner elképzelések, a voluntarizmus – előnyben részesíti a probléma-központú, józan belátáson alapuló döntéshozatalt. A jobboldal védelmezi az emberléptékű intézményeket: éppúgy idegenkedik a transznacionális vállalatok korlátlan uralmától, mint a világkormánytól. Nem tűri el természetes közösségek tönkretételét, ezért megvédi a házasságot, a családot és oltalmazza a valódi civil szférát (amely nem azonos az NGO-k hálózatával).

A jobboldali emberek jellemzően transzcendens nyitottsággal rendelkeznek: akár hívők, akár nem, többnyire értékként tekintenek a magyar kultúra gerincét jelentő kereszténységre (akár annak hívőn vallásos, akár szekuláris voltában). Annak hagyományát, intézményrendszerét megóvják, a keresztény felekezetek társadalmi tanítását elfogadják erkölcsi iránytűként. A magyar jobboldal emellett egyesíti magában a klasszikus liberalizmus értékeit: tiszteli a szólás és a vélemény szabadságát. Magától értetődő módon érvényre juttatja azokat a baloldaliként számon tartott értékeket is, melyek a kereszténységből származnak: ilyen a szolidaritás, illetve a szegények, elesettek és az életben hátránnyal indulók iránti megkülönböztetett figyelem.”