Az „antikommunista nagykoalíció” oda vezetett, hogy a baloldal meghatározó társadalmi csoportjainak nagy része átvándorolt a szélsőjobbhoz.
„A liberális erők ugyanis – ahogyan gyakorlatilag végig az elmúlt 30 évben – a baloldallal való együttműködést egyfajta »szükséges rossznak«, »történelmi tehertételnek« látják. Ennek gyökerei a múltba vezethetők vissza, és mindez a »kitörés napja«, valamint Budapest felszabadításának 75. évfordulója kapcsán jól látható módon a felszínre is került. A dolog lényege az az »antikommunista nagykoalíció«, amelyet a világháború után a nyugat-európai liberális és konzervatív politika hozott létre, és ebbe kényszerítették bele (persze többnyire nem nagyon volt ez kényszer) az európai szociáldemokráciát. Ez a cordon sanitaire kezdetben valóban szovjet, illetve oroszellenes volt, de jól érzékelhetően idetartozott minden, ami a posztszovjet blokkból származott, kivéve persze mindazok az irányokat, amelyek hajlandók voltak megkötni a hiper-liberális konszenzusokat (így például a SZDSZ, illetve kezdetben maga a Fidesz is).
A közép-kelet-európai rendszerváltásokkal, vagyis a létezett államszocializmusok összeomlásával ez az antikommunista nagykoalíció aztán továbbélt, ám jelentése kiteljesedett. Valójában persze mindig is mindannak az elvetését jelentette, ami esetleg kritikusan viszonyulna a nyugati kapitalizmushoz, valamint a liberális demokráciához. Az antikommunizmus tehát egyet jelentett mindenféle (gazdasági/politikai/kulturális) rendszerkritikai lehetőség elvetésével, ám mindennek brutális következménye az lett, hogy a legitim rendszerkritika hiányába belebukott a liberális/konzervatív krédóhoz igazodó baloldal: a szociáldemokrácia odakozmált az antikommunista nagykoalícióhoz, a radikális baloldal felé (kevés kivételtől eltekintve) pedig lezártak a politikai rendszerek.
Ma már látjuk, hogy a szörnyű politikai következmények mellett, ha lehet, a gazdaságiak és a társadalmiak még számottevőbbek, ugyanis a nagy középpártok elmulasztottak odafigyelni a globális kapitalizmust kritizáló hangokra, s ez a bolygó (lásd ökológiai- és klímaválság) és az emberek (lásd a sohasem látott mértékű egyenlőtlenség) parttalan kizsákmányolásához vezetett.
A tragédia az, hogy a kiábrándult, félelemmel teli és nem utolsó sorban dühös tömegek egy másik régi/új »rendszerkritikai erőt« találtak maguknak: ez pedig nem más, mint az éledező (valójában mindig is jelen lévő) fasizmus. Magyarországon ezt a szerepet szisztematikus munkával és a konkurencia bedarálásával a Fidesz tölti be. Az »antikommunista nagykoalíció« – amely valójában mindig is a kapitalizmussal kritikus erőket volt hivatott távol tartani a politikai hatalomtól – tehát oda vezetett, hogy a baloldal meghatározó társadalmi csoportjainak nagy része (látható és átérezhető alternatíva híján) átvándoroltak a szélsőjobboldali erőkhöz. Nem véletlen, hogy az Orbán-rendszer ideológusai ma már »konzervatív forradalomról«, a »mindenre felhatalmazott többségről« beszélnek.”
Ivan Krasztev a Partizán műsorában kijelentette, hogy egy ekkora váltás „rengeteg változást” tesz lehetővé. A kérdés az, hogy mennyi időt ad magának a magyar társadalom, hogy eldöntse mit akar.
„Én egy vagyok a kétmillióból, aki ezeknek soha be nem hódol.”
Az Európai Néppárt elnöke szerint Orbán vereségével a Patrióták elvesztették a vezetőjüket, ami „nagyszerű hír mindannyiunk számára”.
Orbánék rövid megingás után megtalálták a biztos utat.
Az influenszer úgy látja: a jobboldalnak meg kell tanulna „szórakoztatónak is lenni”.
A kényszerházasságok és a nők elleni kulturális alapú erőszak egyre súlyosabb problémát jelentenek az uniós tagállamokban: Olaszországtól Németországig sorra derülnek ki a megdöbbentő esetek.
Magyarország több ezer milliárd forintnyi uniós forrásra számíthat a következő években. De mit jelent ez valójában a gazdaság számára? A 4-es metró példáján keresztül megnézzük, hogyan működik a gyakorlatban az EU-s finanszírozás, és mi történik a pénzzel, miután megérkezik az országba.
