Oroszfóbia és románimádat Nyugaton

„Aligha található még egy olyan ország a földgolyón, amely gyakorlatilag a semmiből (évszázados oszmán uralom után) felemelkedve rövid hét évtized alatt Európa egyik közepes méretű és lakosságszámú társadalmává vált volna, ráadásul még a történelmi múltra emlékeztető román nevet is birtokba vehette. Az ugyancsak nem túl régóta egységes államszerkezetű Olaszországra a román államnév sokkal jobban illene, lévén az olaszok (vélhetően számos hajdani római felmenővel) a Római Birodalom törzsterületeit lakják ma is, míg a Románia területén élt hajdani népcsoportok egyes részei csupán másfél századig tartoztak a birodalomhoz, szemben például a Dunántúlon regnáló négy évszázados római uralommal.
Ilyen szerencsés csillagzat alatt jött létre Románia immár másfél évszázada. Az egyedülálló csodát többen szarkasztikusan azzal magyarázzák, hogy genezisük évtizedei alatt a románok (korábban vlachok, oláhok) minden lehetséges szövetségesüket cserbenhagyták, elárulták (a németeket kétszer is).

A magam részéről az ország, a nemzetnév és nem utolsósorban a szállásterület ily módon történő látványos akvizíciójának pusztán az árulásra, cserbenhagyásra épített magyarázatától kategorikusan elhatárolódom, ugyanakkor tagadhatatlan a nevezett lépések megtörténte. Az ilyen magyarázatok ugyanis nem visznek közelebb a román történelmi fejlemények valós megértéséhez és az ebből adódó helyes következtetésekhez, valamint jövőbeni üzeneteikhez.

Az akár sikeres üzleti fogásnak is nevezhető sorozatos árulások helyett a páratlan román sikerben a hangsúlyt a máig nem szünetelő világbirodalmi vetélkedésekre helyezem. Azoknak is kiváltképpen a waterloo-i csata (1815) utáni és máig tartó fejleményeire. Bonaparte Napóleon az akkori és a világbirodalom alá besorakozni készülő »forradalmi« Franciaország erejét »ellenbirodalom« létrehozására használta, és kezdetben szenzációs sikereket aratott. Nemcsak az évszázadok óta működő brit világbirodalommal került így szembe, de a hagyományos monarchiák is a vesztüket érezték ténykedése miatt. Történelmileg nem egyedülálló, hogy két ellenlábas fél (az euró­pai szakrális monarchiák és a világbirodalmat üzemeltető Anglia) összefogott.

A császárság bukása után Franciaország is besorolt a világbirodalomba, miközben a győzelem fő erejét éppen az orosz szakrális monarchia adta, egyebek mellett Párizst is három évig orosz katonai megszállás alatt tartva. Ettől kezdődött a világbirodalomnak az az érzése, hogy Oroszországban létrejött egy újabb birodalom csírája, és attól kezdve alakult, formálódott és tart máig a Nyugat oroszfóbiája.”