2017 – Post liberalizmus, avagy lázadás az elit ellen Illiberális, szuverén és nemzeti

„Illiberális, szuverén és nemzeti.

Ez a hármas annyira kiverte a biztosítékot a világ megmondóközpontjaiban, hogy hetekig foglalkoztak vele New Yorktól Bécsig, Berlintől Washingtonig. A liberális modellel való nyílt szakítás bejelentése, a nemzeti szuverenitás és a nemzeti érdekképviselet hangsúlyozása ugyanis azt jelentette, hogy Orbán megkérdőjelezte a nemzetközi intézmények diktátumait, nemet mondott az öncélú uniós elvárásokra, és gátat szabott a globális cégek gátlástalan nyomulási kísérleteinek. Ha a liberális demokráciák vezetői és megmondóemberei nem lettek volna a végletekig elbizonytalanodva, nem lettek volna annyira sebezhetőek, Orbán szavai el sem értek volna hozzájuk.

Két és fél év telt el. Ami akkor eretnekség volt, mára mainstreammé vált. Akkor egyedül ő merte a politikailag korrekt kánont sutba dobni és támadást intézni a liberális elit, és az általa kimunkált demokrácia projekt ellen. Rajta kívül akkor, senki nem mert szuverenitásról beszélni, és hitet tenni a nemzeti érdek elsőbbsége mellett, mert azt lábszagúnak, idejétmúltnak és a haladás elleni merényletnek láttatták azok a tévedhetetlenek, akik magabiztosságán addig még nem talált fogást a valóság. Akkor még félelmetesnek tűnt az a megbélyegzés cunami, amit Orbán ellen a nyugati elit és a nyomukban loholó hazai lakájaik beindítottak. Orbán végérvényesen nacionalistává vált, sőt náci, de legalábbis fasiszta, illetve populista lett. És autoriter, mint Putyin. (Obama persze nem volt autoriter, noha gyakorlatilag rendeletileg kormányzott, megkerülve a törvényhozást, önhatalmúlag háborúzott, ő szélsőbalos volt és félig fekete, ráadásul demokrata, amely biztosította számára azt az ájult csodálatot, ami 8 éven keresztül végigkísérte.) Orbán szélsőjobboldalivá vált és maradt, annak ellenére, hogy több kérdésben klasszikus baloldali politikát folytatott. Kimenekítette a magyar emberek egy jelentős részét az adósrabszolgaságból, megszűntette a munkanélküliséget, és felvette a harcot a gazdasági, és ami legalább olyan fontos, a politikai liberalizmus nyomulásával szemben. Ami mára, a nyugati emberek végtelen elbizonytalanodását jelző identitáspolitikák erőltetési kísérletében kulminálódik. Mennyi önbizalma lehet annak, aki azt sem tudja eldönteni magáról, hogy fiú vagy lány, milyen a bőre színe, és nem képes más véleményt meghallgatni, vagy elviselni, csak a sajátját? Az rendben van, hogy a magyar ember ezen és a CEU-n rendezett menstruációs kiállításon jót nevet, ahogy a különböző nemi identitásokat rögzítő szótárakon is, de ne legyenek illúzióink: ha folytatódott volna az a nyomulás, amit a Soros által fizetett alapítványok az USA külügyminisztériumának támogatásával az elmúlt 8 évben ezekben a témákban bemutattak, a magyar emberek orientációs képessége is súlyos sebeket kaphatott volna.

Mindenki, aki a valóság és a többség képviseletét magára vállalta, populistává vált. A populista az új náci, az új antiszemita, vagyis az a gyűjtőfogalom, ami mindent magában foglal, ami az elit számára utálatos. Milyen demokrácia az, ahol szégyen a többséget képviselni? A populista ugyanis arra vetemedik, hogy a néptől és ne az elittől kapott felhatalmazás alapján, sőt, ha kell, az elit ellenében politizáljon. Többre tartja a népszavazásokat az alkotmánybírósági és nemzetközi bírósági határozatoknál, a szakmai érveknél, és a szakértői véleményeknél.”