Évértékelés – a 2014-es év 5 tanulsága

„1. Bármi megtörténhet. 2014 alighanem legpontosabb előrejelzése a miniszterelnök tusnádfürdői – egyébként az illiberális demokrácia kapcsán elhíresült – beszédében hangzott el: »Bármi megtörténhet«. A beszédet követő időszak azt mutatta, hogy a kormányfő talán már ekkor tudhatott valamit mindabból, amit mi az önkormányzati választások után láttunk. Eldurvuló Orbán-Simicska konfliktus a korábban »monolitnak« gondolt Fideszen belül; zavaros kommunikációs válaszok a »profin kommunikáló« Fidesz részéről az amerikai kitiltási botrányra, s végül az önkormányzati választási győzelmet követő elképesztően gyors, az őszödi beszéd utáninál is nagyobb (!) népszerűség-vesztés – mind olyan elemek, amiket egyetlen elemző sem látott előre. Önmagában az, hogy alig több mint fél évvel a Fidesz-rendszer megrendüléséről írnak már nem csak bal-, de jobboldali orgánumok is mutatja, mennyi minden változott 2014-ben.

De a »bármi megtörténhet« gondolata a Fidesz ellenzékére is igaz. 2010 végén nagyjából két forgatókönyvvel lehetett reálisan számolni az ellenzéki térfél jövőjét illetően: vagy visszaerősödik az MSZP és képes lesz ismét váltópárttá válni, vagy a civilek /millások / Bajnai elsöpri és új alternatívát épít (esetleg harmadik reális lehetőségként a Jobbik váltópártisága merült fel).

Ezzel szemben 2014 végén legfeljebb azt tudjuk, hogy mire nem érdemes számítani: az MSZP és a baloldali pártok aligha fognak eltűnni, de önállóan nem valószínű hogy le tudják váltani a Fideszt – míg a többször bakizó, ám mégis lendületes civil szektor nem lesz képes önálló váltópárti alternatívát állítani, főként azért, mert jelentős részének ilyen ambíciója sincs. A civil tüntetők akciói éppen úgy elmehetnek radikális baloldali, mint liberális irányba, ahogyan azt sem látni egyelőre, hogy személy szerint ki vagy kik emelkednek majd ki e megmozdulásokból. A magyar politika jövője rég tűnt annyira kiszámíthatatlannak, mint 2015 elején.

2. Az »összefogás« irrelevanciája. A baloldali ellenzék számára 2014 legmérgezőbb politikai vitája az »összefogás-vita« volt. Nem csak azért, mert így programok helyett folyamatosan arról kellett beszélni, melyik párt kivel, hogyan, milyen logó alatt, kinek a vezetésével fog – vagy nem fog – össze. Az összefogás-vita emellett hatalmas indulatokat is gerjesztett, oda vezetve, hogy a végül összefogni kívánó – vagy mások által az összefogásba beleerőszakolni kívánt – szereplők néha jobban meggyűlölték saját potenciális szövetségeseiket, mint a leváltani kívánt kormányt.

Tették dacára annak, hogy a választókat láthatóan hidegen hagyta, hogy a baloldal pártjai milyen szervezeti konstrukcióban indulnak. Ennek legjobb bizonyítéka a budapesti választási eredmények áttekintése: itt ugyanis a három választáson a baloldal szereplői három különböző stratégiával indultak. A tavaszi parlamenti választáson a teljes összefogás mellett döntöttek. Az EP-választáson teljesen külön indultak. A főpolgármester-választáson pedig egy koordinált kerületi indulásra épített, »részben közös« főpolgármester-jelöltet állítottak (hiszen Bokros Lajost nem támogatta a PM és az MSZP elnöksége, támogatta az Együtt, a DK és az MSZP budapesti vezetése). 
A három eltérő összefogás-koncepció dacára az eredmény mind a három választáson majdnem pontosan ugyanaz lett: áprilisban 36,7, az EP-választáson 37,58, az önkormányzati voksoláson 36,04 százalék (az itt külön induló Liberálisok eredményét is hozzáadva 38, 14 százalék). Más adatok is azt mutatják, hogy az összefogás vagy össze nem fogás jellege a politikusokat jobban érdekli, mint a választókat. Ha sokakat taszítana a teljes összefogás, akkor azt látnánk, hogy például a »menekülő utat« jelentő LMP erősebb, amikor az összefogás teljes – ám erre nem láttunk példát. Az önkormányzati választáson, illetve később az újpesti időközi választáson sem lehetett semmilyen módon kimutatni, hogy egy-egy pártlogó léte vagy hiánya érdemben változtatna a jelöltek eredményén. 

Mindez nem azt jelenti, hogy elhanyagolható lenne az a kérdés, hogy milyen szervezeti konstrukcióban érdemes a baloldalnak a Fidesszel szemben indulnia. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a baloldali ellenzék egy olyan kérdés folyamatos napirenden tartásával ártott sokat magának 2014-ben, aminek az eredményekre igen korlátozott hatása volt.”