Hová visz az út?

„Hová juthatunk? - tette fel a kérdést és nézett széjjel a teremben miniszterelnökünk. A válasz: messzire. Ha ki tudunk tartani a keresetlen, egyenes beszéd mellett, amiben immár négy éve részünk van. (A nemzeti együttműködés kormánya nem hazudik reggel este, és éjjel, időnként még kénytelen délben is, a Krónika hallgatóinak.) 2010-ben, noha még minden szinten vesztésre álltunk az ellenünk szövetkező világgal szemben, de a »piros-fehér-zöld sarokban« változtattunk ezen.

Lassult a népesség fogyása, igaz, nem annyira, mint szerettük volna, a régióban itt kell a legkevesebbet adózni, számtalan adókedvezménnyel segített a szegényeken a kormány, bevezette a gyed extrát, és nem engedi veszélyeztetni az öreg kor biztonságát sem. Talán ezért is kellett »államosítani« a magán-nyugdíjpénztárak vagyonát, mint ahogyan az iskolák államosításával is csak azt érték el, hogy minden magyar fiatal jó iskolába járhasson. Tanulhasson, azzá lehessen, amire a tehetségéből futja. (Persze, ha 16 évesen nem dobják ki az iskolapadból, és a szüleinek telik sok százezer forintos tandíjra.)

Mit kell tennünk? Fújjuk meg a kürtöket és nyergeljünk!- mondta a miniszterelnök.

Hogy aztán merre vágtassunk? Erről - Orbán is így látja - április elején dönt majd a »nép«. Két út, két lehetőség áll előttünk. Az egyik az orbáni rendszerváltás, uniós zászlók nélkül, még jobban eltemetve a demokráciát, ahol mindenki ellenség, aki másként gondolkodik, vagy az az út, amit ő »posztkommunista restaurációnak« nevezett. Ezt néhány órával korábban Gyurcsány fogalmazta meg az uniós és magyar zászlók előtt: egy európai demokrácia útja, egy olyan ország, amelyben békésen élhet egymás mellett mindenki, legyen jobboldali, vagy baloldali beállítottságú.

Ahogyan az elmaradhatatlan erdélyi anekdotában Orbán az öreg székelyt idézte: az út nem visz sehová, mi megyünk az úton… De melyik irányba?”