„A nemzeti emlékezet különböző megnyilvánulási formái nálunk nélkülözik a britekéhez hasonló játékosság írmagját is, vagy ha nem, akkor általában csak a deheroizálásra, a nemzeti közösség jelképeinek semmibevételére, ne adj Isten, meggyalázására futja. Ha visszaemlékszünk a Szent Koronát viseletes micisapkaként ábrázoló plakátra, akkor tudjuk, miről van szó. Az István, a király szegedi felújítása kapcsán kirobbant vita is leginkább arról szól, hogy hol végződik a rendezői szabadság és hol kezdődik a provokáció. De emlékezhetünk a Felvonulási téren és a Műegyetemnél felállított '56-os emlékművek esetére is: ádáz vita folyt arról, hogy méltó-e a forradalom emlékéhez az acéloszlopokból összeállított kompozíció, vagy csak egy figurális alkotás emlékeztethet megfelelően az áldozatokra.
S ha már Szeged: a Szabadtéri Játékokat alapító Bánffy Miklós életművének egyik nagy tanulsága, hogy a politikai konzervativizmust nem szabad összekeverni az ízlésbélivel. Az pedig, hogy ilyen elszánt, s korántsem csak esztétikai viták tudnak kialakulni műalkotásokról vagy akár egy jelentős közösségi tér jövőjéről – lásd a Kossuth tér esetét –, rossz előjel arra nézve, hogy sikerül-e valaha is egyetértést teremteni olyan alapvető ügyekben, mint amilyen a nemzeti hagyományhoz való viszony is. Biztos, hogy a hazafias pátosz minden megújulást nélkülöző erőltetése ugyanúgy nem vezet sehova, mint ahogy a szakralitást és a hagyományt fenekestül kiforgató megközelítés sem.”