„Adventvasárnap állok az édes-savanyú halálszagban, egy kórházi ágy mellett. Egy aprócska cinke mellett. Feleségem vigasztal. Mondanám neki, hogy jobb ez így neki is, de nem tudom. Nem tudok mondani semmit sem. Ugyanis haldoklik idősebb Bayer Ottmárné született Lipták Magdolna. A nagyanyám. Akkor született, amikor Einstein a Porosz Tudományos Akadémián valami relativitáselméletről beszélt. Csak azt nem tudta a drága Albert úrfi, hogy mégiscsak van gyorsabb a fénynél. Lipták Magdolna Nagykátáról gyorsabban lett cinke, mint ahogy a fény elhozta a karácsonyt. És elrepült ágyából, halál-bárkájából, és mostantól arra vigyáz csak, hogy össze ne törje valahogyan a varázslatot. Az én maradék varázslatomat.
Sokért nem adtam volna, ha a rettenetes század halt volna meg advent vasárnapján a Nagymama helyett. De hát ezt sem én döntöm el. Én csak azt dönthetem el, hogy Lipták Magdolna mostantól örökre velünk marad. Mert nincsen karácsony nélküle. S csak akkor nem lesz nagymama, ha eltűnnek örökre a cinkék. De addigra mindegy lesz úgyis. Most viszont még nem mindegy. Egy kicsit még nem. Mert elrepült egy cinke a kórházi ágyból, az édes-savanyú halál szagból, és vaníliaillat maradt utána. És Jézus is megszületett. Halleluja…”