„Többszörösen jelképes volt Széchenyi majd' két évszázaddal ezelőtti döntése: egy akkor is a világgazdaság periférián lévő, számtalan társadalmi gonddal-bajjal küszködő országban az egész életét a közlekedésügyre, a közállapotok jobbítására szánó arisztokrata első gesztusként a tudomány és a kultúra ügyét karolta fel.
Nem azt számolgatta, hogy a felajánlott hatvanezer forintból hány kilométer utat lehetne megszabadítani a szekérmarasztaló sártól, vagy hány gőzgépet lehetne vásárolni külföldről. Saját korában alighanem a gróf volt a leginkább tisztában azzal, milyen titáni munka kell a lehetőségei alatt teljesítő magyar gazdaság és az ország fellendítéséhez. Mégis fontosnak tartotta, hogy kellő szilárdságú tudásalapot ácsoljon később kibontakozó nagyszabású gazdaságfejlesztő elképzeléseihez.
Most mintha fordítva ülnénk a Széchenyi és kortársai által még jól megült lovon. Úgy gondoljuk, hogy előbb induljon be a gazdaság, aztán majd odafigyelünk a kultúra, a tudomány és az oktatás nevű cafrangokra. E szemlélet iskolapéldája a lassan évtizedek óta folyamatosan átszervezés alatt álló, most éppen az »önfenntartó felsőoktatás« lázálmával sokkolt egyetemi világ.
Vagy a kormányzat által legalább két évig, a terület korábbi felelősének politikai súlytalanságából következően is semmibe vett kulturális élet. Soha nem késő Széchenyi István példájának megszívlelése: ha nem is lehet hozzá foghatót alkotni, legalább illene megpróbálni - ennél kevesebbel egyetlen magyar kormányzat sem érheti be.”