A buli, hol nemzet süllyed el

„Az Európai Egyesült Államok bizonyára sokat fog tanulni amerikai testvérétől, illetve nagyfiától. A gyermekeink már megmosolyogják majd az úgymaradottak ümmögését, ahogy a nemzeti hagyományokat siratják. Hiszen megmaradnak azok, pont elég marad belőlük, sem a szaloncukor, sem a túrórudi nem lesz betiltva. Minden hagyomány fennmarad, amíg érdekel valakit. Ma is létezik New York-i és texasi identitás, és ezeken belül egy csomó alverzió és hibrid; a kultúra, a konyha, a nyelvváltozatok mind függetlenek attól, hogy a szövetségi kormány Washingtonban székel. Nyugi, a magyarság megmarad. Változik és alkalmazkodik persze, de ennek amúgy sincs alternatívája.

Ami eltűnik a politikai mechanizmusból, az a legostobább tömeg érzelmeire ható, üres nacionalista pofázás. Az, hogy mi értékesebbek vagyunk, ezért mindent megérdemlünk ingyen is; a nemzeti sajátosságra és a nemzeti érdekre való állandó hivatkozás, a Magyar Út ígérete, amin akkor is végig kell menni, ha zsákutca. Mert magyar, illetve mert valaki ezt magyarként akarja eladni. Nos, amit csak magyarként lehet eladni, annak a szövetségi politikában nem lesz semmi értelme, ez a stílus a stratégiából ki fog halni, és a kihalása jót tesz a szövetségnek és a magyar tagköztársaságnak egyaránt.

Maradnak a európai peremvidéken indiánok majd, renitens hősök, akik obskurus legendák nyomán beveszik magukat a hegyekbe, őrzik a törzsi állapotot, gyapálják egymást és az arrajárókat, és meglesz ennek is a romantikája. Aztán valamelyik nehézsúlyú szomszéd levezeti nekik nádpálcával, miért nem versenyképes a viselkedésük. Ez szokott történni az indiánokkal.”