„Hibák, a kapkodás káros nyomai bizony szép számmal maradtak az elfogadott szövegben, kár is lenne tagadni. Hiszen, ahogy azt Sólyom László a lapunknak adott minapi interjúban is hangsúlyozza, az egész művelet lényege - az európai gyakorlat nyomán - az alkotmány értékrendje volna, nem pedig holmi, időnként egészen a napi politikai küzdelmek szintjére leereszkedő részletes szabályozás.
A volt államelnök hibás példaként, egyebek mellett a tényleges életfogytiglani büntetés beiktatását említette - éppen csak néven nem nevezve a sorozatos cigánygyilkossággal vádoltakat, vagy mondjuk a béröléssel gyanúsított szlovák atyafit - teszem utóbbiakat hozzá már jómagam. A volt állam- és alkotmánybírósági elnök ugyan szabódott, amikor a riporter az alkotmánybírák azon leleményét említette, miszerint például az »emberi méltóság« fogalmából lényegében bármi levezethető volna, ám az alkotmányozás sava és borsa mégis valahol e vidéken rejtezik. Nem hogy alkotmánnyal, de még a teljes jogrendszerrel sem lehet az élet minden területét, minden esetét pontosan leíró, meghatározó szabályokat hozni, ez jogalkotói közhely. Még a jogszolgáltatás legalsóbb fokain is szokás a jog szellemét idézni, de a fő »szellemidézők« státusát a nyugati jogrend a legfőbb, a végrehajtó hatalomtól független (esetünkben az alkotmány-) bírákra szokta volt hagyni.
Vagyis e rend szerint Magyarország, lévén az Ó- és az Újszövetségen alapuló, keresztény hagyományokon felnőtt történelmi államalakulat, akár csupán magát (mondjuk a katolikus) tízparancsolatot is deklarálhatta volna alaptörvényeként, éppen csak az első hármat aktualizálva, a félreértések elkerülése miatt. Ez esetben viszont jogos a közös alkalom, hangsúllyal jelezve, hogy a tökéletesre éppen nem sikeredett írott jog hézagait az e tájon már ezer éves múltat maga mögött tudó keresztény erkölcsiség dolga lesz kitölteni.”