„Hol van már a tavalyi hó? Mikor hazám képviselőjeként 2002 előtt részt vettem az Európai Unió miniszterelnökeinek csúcstalálkozóin, mindannyiunkat lelkesedés, optimizmus, az Európa újraegyesítése iránt érzett történelmi elkötelezettség, az euró bevezetésének történelmi tette miatti büszkeség, az ősi európai civilizáció újabb diadalmas korszakának előérzete hatotta át.
Amikor 2010 nyarán újra szélesre tárultak előttem az európai csúcstalálkozóknak otthont adó szalonok ajtói, gondterhelt arcélek, mélyen barázdált homlokok, a bizonytalan jövőről szóló beszédek, segítséget sürgető és válságtanácskozásokba süllyedő államférfiak és államasszonyok fogadtak. Mindehhez az euró eresztékeinek recsegése és ropogása adta a háttérzenét.
Egy derűlátó korszak lezárult, egy küldetés véget ért, egy nagy elhivatottság üzemanyagtartályai kimerültek, a hordozórakéták kényszerleszállást hajtottak végre.
Nem érdemes méltatlankodnunk a sors igazságtalan és balszerencsés fordulata miatt. Végül is a nagy civilizáció, az ősi kultúrák, világbajnok gazdasági rendszerek életciklusa már csak ilyen. Magasba lendítő küldetések után válságos árapály, kétségekkel teli útkeresés, majd az új küldetésre való rátalálás katartikus, megerősítő és önbizalommal teli évei következnek.
A második világháború európai romjai felett így jelölte ki számunkra a Gondviselés a tartós európai béke felépítésének küldetését, majd a kommunizmus összeomlása után így vált küldetésünkké az európai kontinens újraegyesítésének ügye, ide értve az eurót, az egyesített Európa legfontosabb és legerősebbnek ígérkező acélpántját is.
A majd két évtizedes diadalmenet korszakát a világpiac újrafelosztásához vezető globalizáció tektonikus mozgásai váltották föl. Az Európai Unió előtt álló feladat nem bonyolult, csak nehéz. Kezelni kell a ma elharapózónak látszó nemzetgazdasági válságokat, sikeres válságkezeléssel meg kell szilárdítani és a világ legmegbízhatóbb pénzévé kell tenni az eurót, és úgy kell megújítani az európai gazdasági rendszert, hogy versenyképes legyen az ambíciótól fűtött és a siker éhségétől hajtott új riválisaival.
A belga elnökség hathónapos munkája egy futóverseny jól sikerült rajtjára emlékeztet: a magyaroknak most körelőnyt kell kiharcolni, a lengyeleknek pedig jól kell megfutni a célegyenest.
Visszazökkenve az eurokraták különleges nyelvi világába, ez annyit tesz, hogy a belga elnökség alatt felállították a válságkezelő task force-ot, a magyar elnökség idején pedig végig kell vinni a szerződés módosítását, fel kell állítani az állandó válságkezelő mechanizmust, be kell üzemelni az európai gazdasági szemesztert, ki kell tárni a teljes foglalkoztatáshoz, a munka és a termelés megbecsüléséhez vezető ajtókat, majd a lengyeleknek egy huszáros vágtával meg kell alkotniuk azokat az eszközöket, a többéves kerettervet, amelyekkel ezek a célok elérhetők.
Ennyi az egész. Nehéz, de korántsem lehetetlen. A háború és a gyűlölet romjai fölé barátságot építeni, térdre kényszeríteni a kommunizmust, újraegyesíteni Európát, megalkotni egy új világpénzt, kiépíteni 500 millió ember és 27 nemzet közös és egységes gazdasági térségét, bizonyára nehezebb volt, mint az a munka, ami most ránk vár. Miért ne lennénk hát optimisták?”