A szlovákok és mi

„»Általánosságban mondható: a szlovák nemzeti identitás szerves része lett a magyarellenesség« – állítja Skultéty Csaba. (S fanyarul írja a Vörös Hadsereg foksani lágerére visszaemlékezve, hogy a »tábor belső őrszemélyzetét szlovák foglyok, Tiso hadseregének katonái alkották, az élen tisztjeikkel”, akik ugyanúgy az oroszok ellen harcoltak mint a magyarok.) Idéz egy küldöttet az 1980-as évekből, a híres müncheni Vier Jahreszeiten szállóban rendezett szlovák világtalálkozóról. Itt volt a ’38-as, Csehszlovákia sorsáról döntő konferencia. A küldött, aki miután közlik vele, hogy a Csallóköz a 19. században magyarosodott el, mosolyogva mondja: »Nem természetes, hogy mi ezt ma újra vissza akarjuk szlovákosítani?« S idéz egy pozsonyi notabilitást, aki – amikor Deáki ősi bencés templomában meghallja, hogy az ott megtalált legősibb összefüggő magyar nyelvemlék, a Halotti beszéd 1200 körül keletkezett – megkérdezi: »Ugye, akkor azt szlovákból fordították?« Vagy Sokol érseket, aki így üzent a kassai egyházmegye magyar híveinek, amikor magyar püspüköt kértek tőle: »Illetékes helyről azt hallom, hogy ezt a kérdést a kölcsönösség jegyében kell rendezni.« (Azaz: legyen Magyarországon is szlovák püspök, igaz, hívek nélkül.)

Skultéty végkövetkeztetése az, hogy Szlovákia »Európa közepén egy kis állam az Európa-ellenesség jegyében. Az áldozat pedig a neki kiszolgáltatott magyar nemzetrész«. Nem szidja a szlovákokat, csupán szkeptikus. Nehezteléssel figyeli magyarellenességüket, és hogy olyan bizalommal fordulnak Benes szelleméhez, mint atyja bosszút szomjazó kísértetéhez Hamlet.”