„Orbán Viktor plexi állványán még oda sem ért az esedékes vesszőhöz, az új gondolat indításához, Semjén Zsolt már bólogat, mielőtt bármi elhangzott volna is, ő már lelke mélyén eldöntötte, egyetért.
A mutatványban az a rendkívüli szépség, hogy valójában csak most kezdődik igazán. Orbán lapoz, készül következő mondatára, de még el sem kezdte, Semjén Zsolt máris összeveri a két tenyerét. Tapsol. Előtapsol. A hálás és rajongó közönség még meg sem emésztette azt, ami az imént elhangzott, Semjén Zsolt máris tetszésnyilvánításra hangolja elvbarátait. Vannak aztán néha kellemetlen pillanatok is, amire a vezérszónok nem számít. Az ő forgatókönyvében ez a taps nem szerepel, kicsit későbbre volt szánva, az »igazi fordulat« idejére, de Semjén beletapsolt. Előtapsolt. Orbán ilyenkor kicsit hátrafordul, inkább csak a fejét billenti meg, igyekezvén leplezni meglepetését, de látszik rajta, valójában nem neheztel, csak éppen számára is váratlanul csattant az a két tenyér. Semjén Zsolt pedig a tőle megszokott földöntúli mosollyal nyugtázza, hogy észrevették, sőt ismét bólogat. Úgy véli, ez a szerepe, és lehet, tényleg az, hiszen egy második embernek, a kormány egyik helyettes elnökének feladata lehet, gyűlésen mosolyogni, bólogatni, és alkalmanként előtapsolni. Kivált, ha rá van bízva a nemzet sorsa, ő képviseli a múltat, a jelent és a jövőt.”