Szemléletváltás jön a magyar sportban?

Több mint két hónap eltelt az országgyűlési választás óta, s bár az emberek figyelmét most elsősorban a labdarúgó-világbajnokság köti le, egyre többször téma az is, hogy miért nincs hivatalos kormányzati kommunikáció a magyar sport jövőjéről. Evidens dolog, hogy a hosszú távú eredményesség nem csak pénz kérdése, s abban is mindenki egyetért, hogy a túl nagy és a hirtelen csökkentett finanszírozás egyaránt kockázatot jelenthet. 

A mostoha körülményektől az ikonikus létesítményekig 

A hat látványcsapatsportág – jégkorong, kézilabda, kosárlabda, labdarúgás, röplabda és vízilabda – szövetségeinek képviselőivel a múlt héten találkozott Pósfai Gábor belügyminiszter és Kálnoki Kis Attila sportért felelős államtitkár. Az állami vezetők bejelentése után ismeretessé vált, hogy minden sportág esetében szigorúbb kontrollt vezetnek be az állami források felhasználására, emellett kiemelt figyelemmel követik és támogatják az utánpótlás-nevelést, s abban az esetben támogatják a nagyobb események megrendezését, ha a költségvetés átlátható, valamint észszerű és reális terv készül a bevételi oldalra vonatkozóan. Az egyeztetések során a társasági adó (taó) terhére nyújtott sporttámogatás is napirendre került, mégpedig azért, mert 125,2 milliárd forintot tesz ki ennek a programnak a 2026-os keretösszege – papíron. A Tisza Párt soha nem csinált titkot abból, hogy kormányra kerülve ezt a kizárólag a látványcsapatsportágak utánpótlás-fejlesztésére fordítható finanszírozási típust beépítené a költségvetésbe, és világos kritériumrendszert alkalmazna a pénzek elosztására. 

Ha messzebbről akarunk indítani, akkor kijelenthetjük, hogy hosszú ideig nem kezelték helyén a sport társadalmi szerepét: alulfizetettek voltak a szereplők, tengődtek, megszűntek egyesületek, rossz minőségű pályákkal, lepusztult stadion- okkal, csarnokokkal találkozott lépten-nyomon az ember. 2010 előtt erre az ágazatra tizedannyit költöttek, mint 2025-ben. Tizenhat évvel ezelőtt aztán egy korábban soha nem látott mértékű infrastrukturális fejlesztési program indult, és olyan szimbolikus létesítmények jöttek létre, mint a Puskás Aréna, a Duna Aréna vagy a Nemzeti Atlétikai Központ. Mindemellett országszerte épültek vagy megújultak uszodák, csarnokok, pályák és tornatermek is, amelyek a 21. század követelményeinek megfelelő körülményeket biztosítanak a sportolóknak és a köznevelésben tanuló több mint 1,2 millió gyermeknek. Az infrastruktúra fejlesztésével megteremtődtek a rangos nemzetközi sportesemények rendezésének feltételei, és hazánk számos alkalommal bizonyított. 

A fejlesztések és szervezések jelentős költségvetési ráfordítással jártak, ami a közbeszédben gyakran vita, kritika tárgyát képezte, különös tekintettel a források elosztására, a megtérülés kérdésére. A Fidesz–KDNP-kormányt többször vádolták azzal, hogy más területek rovására aránytalanul sokat költ a sportra. A taórendszert átláthatatlannak és torzító hatásúnak vélték kritikusai. Ugyancsak visszatérő bírálat, hogy a Fidesz kommunikációs eszközként használta a sportsikereket, de közben elhanyagolta az utánpótlás-nevelést és a tömegsportot. Vannak, akik indokolatlannak tartják a labdarúgás kiemelt státuszát, szerepét, pedig annak, hogy a nemzeti csapat mérkőzései jelentős társadalmi eseménnyé alakultak, mindenki érezhette a kedvező hatásait. 

A sportági szövetségek nagy része továbbra, így a Tisza-kormány alatt is közvetlenül függ az állami finanszírozástól. A szurkolókat talán kevésbé foglalkoztatta a rendezvények gazdasági megtérülése, de a politikusok és NER-hez köthető cégek, vállalkozók szerepvállalását a sportban nem nézték jó szemmel. 

Felülvizsgálat vár a szerződésekre 

„Egyelőre találgatások vannak, kevés konkrét információ áll rendelkezésre. Az elképzelések szerint az utánpótlás és a szabadidősport állami támogatása nem változna, a profi sport finanszírozásában viszont biztosnak tűnik az átalakítás – mondta lapunk megkeresésére Szabados Gábor sportközgazdász. – A hírek szerint a taótámogatás összegszerűen megmarad, a folyamat azonban átalakul. Eddig a cégek közvetlenül utaltak a sportszervezeteknek, a folytatásban viszont a központi költségvetésből táplálnák a rendszert, amivel az ellenőrizhetőséget és elszámoltathatóságot kívánják elősegíteni. Az állami források meghatározók voltak, az elmúlt időszakban az állami cégek közül több is piaci szereplőként jelent meg szponzoráció, illetve jogvásárlás formájában. Jó példa erre a labdarúgó-NB I. közvetítési jogainak értékesítése, amely a 9,8 milliárd forintos értékével messze felül volt árazva, ez egyértelműen nem piaci alapú bevétel, bár úgy volt elkönyvelve. Az új szerződés sajtóban megjelenő 6 milliárd forint nagyságrendű összege sokkal közelebb áll a realitásokhoz. Ez óriási változás, ezt osztotta ugyanis szét a Magyar Labdarúgó Szövetség, a 40 százalékos csökkenés pedig jelentős kiesés. A Szerencsejáték Zrt. 7,7 milliárd forintot fizetett évente, ez az összeg jóval közelebb volt a valós piaci értékhez, de itt is elképzelhető csökkenés. Ezeket a feladatokat külföldön döntően magánkézben lévő társaságok vállalják: általában kereskedelmi televíziócsatornák versengenek a bajnokságok közvetítési jogaiért, nálunk az állami tulajdonú MTVA sugárzott. Hasonló a helyzet a szponzoráció kérdésében, tisztán piaci, üzleti alapú támogatás nagyon kevés volt, az állammal szorosan összefüggésbe hozható cégek jelentek meg a klubok és a szövetségek környékén. Ha a szponzorok számára ezek a szerződések már nem jelentenek előnyt, lehet, hogy a jövőben már nem működnek majd. Racionalizálásra és valódi, piaci alapú szponzorációs szerződésekre kell készülni.” Szabados hozzátette: nem szabad elfelejteni, hogy 

„Önmagában a taó rendkívüli hatást fejtett ki a sportra az infrastruktúra és az eszközhasználat szempontjából. Olyan összegek áramlottak a sportba, amilyenek korábban sosem. Kulturált, modern körülmények között tudnak mozogni a sportszeretők. Két alapvető probléma azonban volt a rendszerrel. Az egyik, hogy a pénz elosztása alapvetően politikai kapcsolatokon alapult, nem a szakmai szempontok érvényesültek, és ez sok visszásságot okozott. A másik gond pedig a megfelelő és folyamatos ellenőrzés hiánya. Kezdetben teljes káosz uralkodott, mert nem volt kiépítve megfelelő rendszer és infrastruktúra, jóval később alakult ki az öt, illetve később az öt plusz egy sportágnál az elszámolások gyakorlata. Ehhez időre volt szükség, de mostanra nagyságrendileg beállt a dolog. Itt kellett volna egy hatékony sportállamtitkársági szerepvállalás. Ha az új rendszerben ez megvalósul, a kontrollfolyamat rendben lehet. A taó egyik mellékhatása az is, hogy a piaci alapú valós szponzorációt gyakorlatilag kinyírta. A magáncégek a taórendszerben intézték a támogatást, mert az nem került pénzbe, ott azonban nincs hirdetési ellenszolgáltatás. Ingyen támogatott, de nem is kapott érte semmit. Ez a sport marketingértékét is beárazta, mert a cégek nem is igényelték, hogy megjelenést kapjanak. Ez egy értékítélet, könnyen lemondtak a marketingről. Az állami tulajdonú cégeknél mostantól biztosan sokkal szigorúbb lesz a támogatások megítélése, de azért van racionális megoldás. A Szerencsejáték Zrt. esetében például természetes, hogy a legnépszerűbb labdajátékban, a futballban hirdet, csak az árazás a kérdés. Az MVM szerepvállalása viszont felveti azt a kérdést, hogy miért ebben a formában hirdet a magyar sportban. A lakosság bizalmának erősítése rendben van, de a hivatásos sportban ilyen mértékben túlzó mindez. Ezekre biztosan felülvizsgálat vár” – magyarázta a sportközgazdász. 

Nem voltak felkészülve a szereplők 

Ahogy fentebb szó volt róla, a témában nem megkerülhető a politikusok szerepvállalása a klubok és szövetségek élén. Ez azonban szintén nem példa nélküli a történelemben. 

„A két világháború között mecénások, a rendszerváltozás után jó módú vállalkozók és ügyeskedők jelentek meg sportvezetőként, 2010 után pedig kormánypárti politikusok tűntek fel a szövetségek és az egyesületek élén. Racionális megoldás, hiszen ők tudták a legtöbb támogatást biztosítani. Ebben azonban már a kormányváltás előtt is tetten érhető volt a visszarendeződés. A kézilabda- és a kosárlabda-szövetségtől is távoztak például politikusok, helyüket a szakmát jobban ismerő, de szintén remek kapcsolatokkal, adott esetben politikai hátszéllel bíró szakemberek, korábbi kiemelkedő játékosok vették át. A szövetségeknél és a kluboknál is hozzá kell szokni, hogy a piaci alapú bevételekre törekedjenek, és csak annyit költsenek, amennyi rendelkezésre áll. Ez a változás elindult. A nemzetközi sztárok szerződtetése helyett is egyre nagyobb szerepet kapnak a fiatalok. Az egyesületek visszalépése bizonyos hazai ligáktól vagy nemzetközi kupáktól tulajdonképpen annak a bizonyítéka, hogy mennyire nem volt piaci alapú a hazai sport finanszírozása. 

és a helyzetet nehezíti, hogy a legtöbb sportágban még nem is tudják, mennyivel tervezhetnek. A központi támogatásról továbbra sincsenek információk, pedig néhány hét múlva indul a bajnokság. 

Vagy a Fidesz-kormány, vagy egy másik vezetés, de meg fogja szüntetni, erre számítani kell. Most jött el ez az időszak, és láthatóan nem volt rá felkészülve a magyar sport” – húzta alá Szabados Gábor. 

A megoldási javaslatot firtató kérdésre a sportközgazdász így felelt: „Most rákényszerülnek az egyesületek, hogy a piaci alapú bevételekre építsenek. Több nézőt kell a lelátóra csalogatniuk, mindennek az az alapja: a közvetítésnek, a szponzoroknak, a merchandisingnak. Az eddigi összegekkel ez a rendszer fenntarthatatlan, mert sokkal többet kaptak a klubok az államtól, mint amennyit meg lehetett volna keresni. Fejlődni mindenképpen lehet. Eddig nem voltak rákényszerítve például, hogy tudatosan használják a marketing eszközeit, a kiegészítő eseményeket, a média- és a közösségi megjelenéseket, pedig ezek fontos kapcsolatot jelenthetnek a szurkolókkal. A sport önmagában nem hozza be a nézőket, mert rendkívül nagy a verseny a figyelemért, rengeteg a kulturális esemény, a szórakozási lehetőség, ma már az ember otthonában is. De van lehetőség, mert az emberek alapvetően közösségi élményre vágynak.” 

A megtérülés kérdései 

Az utóbbi években Magyarország sportdiplomáciai nagyhatalom lett. Egymás után zajlottak a legrangosabb nemzetközi események, amelyek nagy hatással voltak az országimázsunkra. Kérdés, a jövőben mennyire lesz ez fókuszban. 

„A nemzetközi sportesemények rendezését illetően mindig a költség-haszon elemzést kell nézni. Ismert tény, hogy egy esemény rendezése gyakorlatilag mindig veszteséges, ám a közvetlen bevétel mellett más szempontok is érvényesülnek. Az országimázs, az infrastruktúra utólagos hasznosítása, a munkahelyteremtés mind olyan szempont, amelyet figyelembe kell venni egy elemzésnél. Mostantól annyival könnyebb a helyzet, hogy már építhetünk a meglévő infrastruktúrára. Közvetlen sportlétesítmény-beruházásra már nincs szükség, egyedül a szervezési és a rendezési költségeket kell számolni, így pénzügyileg könnyebben megvalósítható egy esemény. A megtérülés egzakt módon nem mérhető, de vannak rá különféle módszerek, reklámérték-számítások. A turisták költése szintén mérhető, de ezt inkább közvélemény-kutatások átlagolásával szokták kiszámolni. Országimázs szempontjából mindig jóval gazdaságosabb megszervezni egy sporteseményt, mint ugyanazt az eredményt reklámokkal elérni. A jövőben olyan események rendezése lehet cél, amelyekhez nem kell új létesítményt építeni. A májusi labdarúgó-BL-döntő jó példa: a meglévő Puskás Arénában rendezhettük meg a világ legnézettebb mérkőzését. Óriási sport- diplomáciai siker, hogy kis országként egy ekkora stadionban bonyolíthattuk le a meccset, mert az UEFA általában a 80-90 ezres stadionokat preferálja. Szóba került a döntő kapcsán, hogy lehetett volna nagyobb a létesítmény, de egy kis ország nem feltétlenül tud megtölteni egy túl nagy stadiont. Az a véleményem, hogy a Puskás Aréna megálmodásakor racionális döntés született, ráadásul tele van eseményekkel, a konferenciák és a koncertek közönsége mellett a meccsek is szépen megtöltik, a válogatott-találkozókon és még a Magyar Kupa-döntőn is” – értékelt a sportközgazdász. 

A szakembert egy budapesti olimpia rendezésének esélyeiről is megkérdeztük. „Számtalan fejlesztés hiányzik még hazánkból, hogy sikeres olimpiai pályázatról beszélgethessünk. Gyulay Zsolt MOB-elnök »no build games« jelmondatát el kell felejtenünk. Nincs alkalmas velodrom, teniszközpont, és akkor a hullámszörfről nem is beszéltünk. Jelenlegi állapotában a Duna Aréna és a Nemzeti Atlétikai Központ kicsi még a világ- bajnoksághoz is, nemhogy az olimpiához. Utóbbinál például minimum 50 ezres befogadóképesség az előírás. A 2023-as atlétikai vb után jó megoldás volt szabadidősport-központtá tenni azt a létesítményt, így a hétköznapokban is tudják használni a sportszeretők. Közben elvégezték a rozsdaövezet rehabilitációját és a parkosítást, így viszont már nem is bővíthető. A meglévő létesítmények fenntartására is költenünk kell, s hiányzik még a repülőtér és a belváros közötti kötött pályás közlekedés, néhány országhatárig érő autópálya, egy Duna-híd, illetve a háromsávos összeköttetés a főváros és a Balaton között. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben egyre nagyobb támogatója lett az olimpiának Karácsony Gergely főpolgármester: a pályázathoz olyan infrastruktúrafejlesztések kellenek, amilyenekre Budapestnek égető szüksége van. Már a BL-döntőre is meg kellett nyitni a repülőtér 1-es terminálját, 

Nem lehetetlen, de az említett fejlesztésekre mindenképp szükség lenne” – hangsúlyozta Szabados Gábor.

Nyitókép: A több mint 67 000 ember befogadására alkalmas Puskás Arénában 2019. november 15-én Uruguay ellen játszotta első mérkőzését a labdarúgó-válogatott
Fotó: MTI/Czeglédi Zsolt