Amerika a vihar előtt

Nyitókép: MTI/AP/J. Scott Applewhite

Amerika a vihar előtt

3. rész

Koskovics Zoltán (Alapjogokért Központ) írása

Egy elnök – két esélyes – 51 különböző választás.

Az Egyesült Államok a világ vezető demokráciája, még ma is sokmillió ember szemében a követendő példa, mégis az a helyzet, hogy csak a XXI. században három olyan elnökválasztás is volt, ami majdnem botrányba fulladt. 2000-ben hetekig számolták újra és újra a szavazatokat Florida államban, és nagyon sokáig nem lehetett tudni, hogy Bill Clinton alelnöke, Al Gore nyert-e, vagy a republikánus jelölt, George W. Bush. Végül a Legfelsőbb Bíróság egy 5-4 arányban meghozott döntéssel utóbbi vezetésénél vetett véget a jogi huzavonának. 

2016-ban is komoly kétségek adódtak: Hillary Clinton nem volt hajlandó beismerni vereségét, és a vele szövetséges demokrata politikusok minden fórumon igyekeztek elszabotálni Donald Trump beiktatását. Négy év elteltével immár Donald Trumpban és szövetségeseiben merültek fel komoly kérdések a választások tisztaságával kapcsolatban – ezúttal már a népesség jelentős, 40 százalékot megközelítő aránya is úgy vélte, csalások történhettek. 

Miért történhet meg az, hogy a XXI. században egy politikai, társadalmi és technológiai értelemben is élenjáró országban 

és a választók bízzanak is annak hitelességében? Utánajárunk!

*

Bármennyire furcsa, ennek igen természetes okai vannak, melyeket aligha lehet kiküszöbölni az USA államszervezetének, alkotmányos rendjének totális átalakítása nélkül – amire reális esély nincs. 

Hogy ezt megértsük, egy rövid történelmi kitérőt kell tennünk. Amikor az alapító atyák lefektették a mai Egyesült Államok alkotmányos pilléreit, néhány alapelv mentén komoly kompromisszumokat kötöttek egymással. Az első – és talán legfontosabb – kitétel az volt, hogy köztársasági kormányzást szerettek volna. A másik jelentős szempont az, hogy egyenlő tagállamok föderációját kívánták létrehozni, nem egy központosított államot. Ugyanis minden áron el akarták kerülni, hogy az elnyomás olyan formája felüsse a fejét, mely ellen a szabadságharcukat vívták.

Ma már keveset gondolunk erre, de meglehetősen paradox helyzetben találták magukat. A 1787-ben – amikor az alkotmányozó gyűlés összeült – Nagy-Britanniánál aligha volt politikai és jogi értelemben fejlettebb, és – mondjuk ki – „szabadabb” ország. Az észak-amerikai kolóniák mégis az ő „elnyomásuk” ellen lázadtak fel. Fontos felismerni, hogy joggal. Az anyaország a gyarmatokon élő brit alattvalók jogait számos szempontból súlyosan korlátozta. A tanulság melyet az alapító atyák levontak az volt, hogy az írott jog önmagában nem elegendő a szabadság fenntartására, ha a valós hatalmat birtokló személyek és intézmények elszánják magukat azok megsértésére. A szabadság fenntartása érdekében olyan politikai mechanizmusra van szükség, mely garantálja, hogy az egyes politikai aktorok (nem kizárólag a hatalmi ágakról van szó) nem csupán kölcsönös függőségben vannak, de lényegében sakkban tartják egymást. Ez a zseniális felismerés szülte az amerikai politikai rendszert, mely több mint két évszázadig megőrizte köztársasági jellegét, és idővel egyre nagyobb beleszólást engedett az állampolgárok egyre tágabb részei számára, tehát egyre demokratikusabbá is vált.

Azonban, ha egy államrendet arra építünk fel, hogy a hatalom birtokosai folyamatosan revolverezik egymást, annak ára van. 

Ha a cél az, hogy a politikai érdekcsoportok képtelenek legyenek megszállni az intézményrendszert, akkor nem csupán egymással vetélkedő, de egyenesen ellenérdekelt intézményeket kell létrehoznunk, ráadásul több szinten. Ugyanis az egymással egyenlő, és jórészt független államok koncepciója is a szabadság fenntartására épült. Ha az egyik államban valahogy hatalomra is kerülne egy „zsarnok”, a többi gyorsan jobb belátásra kényszerítheti – vélték az alapító atyák. Ráadásul az államok nem csupán egymással fordulhattak szembe, de a szövetségi kormánnyal is. A történelem során erre számos példa volt, ezek túlnyomó többsége békés, de emlékezzünk rá, hogy egy polgárháborún is átesett az USA.

Hogyan hat mindez az elnökválasztásokra? A legegyszerűbb válasz erre az, hogy hihetetlenül bonyolulttá teszi az eljárást. A köztársaság politikai intézményei permanens konfliktusban állnak, ráadásul az államok is féltve őrzik saját jogköreiket egymással és a szövetségi kormánnyal szemben. Ebből logikusan következik az amerikai választások egyik – számunkra – legnagyobb furcsasága: a választási hatóságok Európában megszokott hierarchiája egyszerűen nem létezik. Nincs „nemzeti választási iroda”. Nincs egy hatóság mely végig ellenőrizné a választás folyamatát. Nincsenek egységes szabályok sem, melyet a nem létező hatóságok betartatnának, és nincsenek egyetemes választási procedúrák. „Hogyan lehet így lebonyolítani egy választást?!” – tehetnénk fel a kérdést.

Nos, egyet nem is lehet. 

az ötven államban és a fővárosban, Washington D.C.-ben. 

Minden állam saját maga szervezi meg a saját elnökválasztását, a saját szabályai szerint és a saját eljárását alkalmazva. Vannak olyan államok, ahol ez nagyon jól működik. A 2000-es választási év káosza után Floridában több olyan reformot hajtottak végre, amely az egész ország egyik legpéldásabban működő voksolását produkálta. Florida továbbra is minden ciklusban nagyon szoros eredményt hoz, de villámgyorsan és átlátható módon bonyolítják le a folyamatot. Urnazárás után néhány órával végeredményt tudnak hirdetni.

Kaliforniában ezzel szemben totális a káosz, és hetekig számolnak minden választás alkalmával. A jelenlegi demokrata alelnök és elnökjelölt 2010-ben Kalifornia főügyészi tisztségért indult. A választást november 2-án tartották, az elkövetkező napokban és hetekben úgy tűnt, Kamala Harris elveszíti a megmérettetést, de a hónap végén – miután minden procedúra lezárult – végül mégis őt hirdették ki győztesnek. Óriási szerencse, hogy Kalifornia az elnökválasztás szempontjából a biztos demokratapárti államok közé tartozik, így az ottani végeredményt megelőlegezhetjük már most is. Wisconsinban, Michiganben, Georgiában és Arizonában ugyanakkor lehetetlen előre megmondani melyik párt jelöltje nyer, márpedig az ottani választási rendszerek jóval közelebb állnak Kaliforniához, mint Floridához.

Beszélnünk kell természetesen az elektorok kollégiumáról is. 

Ám vajon miért nem adják össze az ötvenegy különböző választás numerikus adatait? Miért nem lehet az az elnök, aki a legtöbb szavazatot kapta, ha minden eredményt összeadunk? Ez lehetővé tenné azt, hogy az állami státusszal nem rendelkező területek (pl. Marshall-szigetek) lakóinak szavazatai is számítsanak.

Itt ismét vissza kell kanyarodnunk az alapító atyákhoz, akiket igencsak aggasztott az elnök, mint politikai intézmény. Kimondottan tartottak a tömegeket megmozgató demagógoktól. Egyértelműen szükség volt egy elnökre, de jelentős veszélyforrást láttak benne, hiszen a zsarnokság magvát jelentette a rendszerben, ha egy rosszindulatú politikus kaparintja meg a pozíciót. Számos módon igyekezték garantálni azt, hogy egy potenciális zsarnok ne szerezhesse meg az elnökséget, vagy ha mégis, hatalmát ne tudja kiterjeszteni. Ennek a logikának az egyik következménye az, hogy nem az amerikai nép választ elnököt, hanem az államok. Az államok képviselői az úgynevezett „elektorok”, akiket az elnökválasztások eredményei alapján a helyi törvényhozások jelölnek ki. Az „elektori kollégium” pedig az elektori szavazatok összességét jelenti, abban a formában, ahogy az államok megküldik a szövetségi Kongresszusnak.

Egy államra annyi elektor esik, amennyi képviselője van a Kongresszus alsó- és felső házában összesen. Minden államra két-két szenátor jut, de a Képviselőház esetében minél népesebb egy állam, annál nagyobb küldöttséget választhat. Wyoming mindössze három elektorral bír, mivel egy képviselője, és két szenátora van. Kalifornia – a legnépesebb államként – 54 elektorral büszkélkedhet.

De garantálja-e bármi, hogy az elektorok arra szavaznak, akire az adott állam választóinak többsége szavazott? Nos, nagyon sokáig ezt a szokásjog és a becsület kivételével semmi sem garantálta. Sajnos ezek némileg megkopni látszanak, így több állam törvénnyel „kötötte” az elektorokat a választási eredményekhez. Azonban az úgynevezett „hűtlen elektorokra” kiszabható szankciók jórészt szimbolikusok, így 2000-ben, 2004-ben és 2016-ban is előfordult, hogy nem a számukra elvileg kötelező jelöltre adták a voksukat. Érdemes tudni, hogy az elektorok bármely olyan amerikai születésű állampolgárra szavazhatnak, aki a törvényi előírásoknak megfelel, nem csak a hivatalos jelöltekre. 2016-ban például egy sziú törzsi vezető is kapott elektori voksot.

Az utolsó kérdés, amit érdemes megvizsgálnunk onnan fakad, hogy az 538 egy páros szám, így elvileg elképzelhető a 269-269-es döntetlen. Ami azt illeti, az is előfordulhat – az esetleges hűtlen elektorok miatt –, hogy mindkét jelölt a többséget jelentő 270 elektori szavazat alatt marad. Ilyenkor az elektori kollégium szavazását eredménytelennek ítélik, és a szövetségi Kongresszus két háza választ elnököt, illetve alelnököt. Az alsóház választja az elnököt oly módon, hogy minden állam delegációjának egy-egy szavazata van. Ez praktikusan azt jelenti, hogy a legtöbb állam esetében a képviselők (Kaliforniának például 52 van) egy előzetes szavazáson eldöntik, hogy a teljes delegáció kit preferál. Így a győztes jelöltnek 26 állam küldöttségének szavazatát kell megkapnia. A képviselőházi delegációk csak az elektori kollégiumban az első három helyen végzett jelöltre adhatják le a voksukat. A száztagú szenátus a szenátorok abszolút többségével – azaz 51 szavazattal – választja meg az alelnököt. Ha az első szavazás nem hoz eredményt, mindkét ház addig ismétli meg a procedúrát, míg kialakul a többség. 

és a Kongresszusnak kellett: rögtön a harmadik amerikai elnökválasztásokon 1800-ban, 1824-ben és – csak az alelnök esetében – 1836-ban. 

Bízzunk benne, hogy ilyen idén nem lesz. Anélkül is túl nagy a feszültség az amerikai belpolitikában, hogy ilyen bizánci fordulathoz kéne folyamodni az elnök megválasztása érdekében.