Ami Orbántól oroszpárti lózung, az pan Morawieckitől vajon micsoda? Tessék csak mondani, akkor most ő is pincsi lett?

„Oroszország és Putyin elnök, akiknek óriási erőforrásaik vannak, van stratégiai mélységük és türelmük a nemzetközi politikában... Ők a stratégiai érdeküket sokkal hosszabb távú perspektívában tekinthetik. Nagy erőforrásaik vannak az iparban, embererőben... Ez az, amit most használnak, egyre több és több embert soroznak be, elkezdtek évi több száz tankot gyártani, miközben mi Európában néhány tucat tankot gyártunk évente, ha nem kevesebbet.”

Idéztem Vlagyimir Putyin haverját, Oroszország utolsó csatlósát,

A NATO és az egyetemes Nyugat árulóját, a széteső Ukrajna darabjaira pályázó hűtlen szomszédot, Európa rákos sejtjét, az illiberális Orb... ööö, Mateusz Morawiecki volt lengyel miniszterelnököt.

Dobroho vecsora, mi z Uhorscsini, szűk két éve ezt mondjuk. Illetve nem pont ezt, mert vonunk le belőle következtetést is: azt, hogy esetleg nem katonailag kellene próbálkozni azzal, ami katonailag látványosan nem tűnik megoldhatónak. Ilyet Morawiecki nyilván nem mond, szeretne ő még Lengyelországban választást nyerni, de spongyát erre a jelentéktelen részletkérdésre.

Azt mondjuk – ezek szerint pan Morawieckivel dicső harmóniában –, hogy Oroszország kétségkívül nem a legerősebb, nem a leggazdagabb és pláne nem a legokosabb ország kerek e világon, de nem is egy nagy, füstölgő nulla Kína mellényzsebében. Mert sajnos képes néhány olyan dologra, mint például tankot gyártani és pozdorjává lőni vele Kelet-Ukrajnát, s erre bizony akkor is képes, ha mink itt Nyugaton tótágast állunk. Vagy polákágast, észtágast, netalántán svédágast.

A materiális hatalmi valóság mellett elpolitizálni nem lehet, az erőegyensúly nem lehet az erőviszonyoktól fényévekre.

Az külön csemege, amikor Morawiecki miniszterelnök úr a Nagy Tavaszi Ukrán Ellentámadást elemzi, idézem a közismert oroszpárti politikust: „Az ellentámadás, melyet ukrán barátaink és partnereink tavaly tavasszal, ööö, tavasz végén indítottak, nem volt sikeres”. Nem tavasszal volt tehát és nem volt sikeres, ennyi volt mindössze a probléma a Nagy Tavaszi Ukrán Ellentámadással. Nos, erről is pont ugyanazt gondoljuk.

ellentétben az olykor-olykor Lengyelországból is hallható európai közhiedelemmel.

A – mint kiderült, közös – helyzetértékelésünkből kétféle út vezet előre. Az egyiket a Morawieckiéket váltó Tusk-kormány külügyminisztere, Radosław Sikorski vázolja fel: „Ha a Nyugat mobilizál, akkor nincs kétségem afelől, hogy ki fog győzni, de végre el kell kezdenie a mobilizálást”. Ez a minden hájjal megkent úrihéja – akihez 2022 augusztusában személyesen is volt szerencsém, és nem örülnék, ha szembejönne egy sötét bydgoszczi sikátorban –

Radosław Sikorski az Európai Néppártban politizál, amely teljes mellszélességgel kiáll amellett, hogy pártja most épp pan Morawiecki képviselői, illetve újságírók ellen mobilizálja a lengyel rendőrséget.

A másikat Orbán Viktor vázolja fel: tűzszünet, tárgyalás, annak világossá tétele, hogy a majdani határoknak egyáltalán nem kell egybeesniük a jelenlegi frontvonalakkal – aztán lássuk meg, mire lehet a ruszkikkal menni. Ez a vízió időközben annyira bekúszott már a nyugati fősodor előszobájába, hogy lassan így gondolkodik a fél republikánus párt, és a hírek szerint Giorgia Meloni sem lát már az olasz hitelbesorolás szempontjából vállalhatatlan kockázatot abban,

Kérdezem tehát: ami Orbántól oroszpárti lózung, az Morawieckitől ugyan micsoda? S vajon hová állnak majd másfél éve halálosan evidens, számukra mégis vadonatúj felismerésekkel gazdagodott lengyel barátaink, ami az Ukrajna-politikát illeti? Közéjük lövető kormányuk mögé – vagy hozzánk, hamarosan már papíros-pecsétes szövetségeseikhez?

Pan Morawieckiéken a világ szeme.

Nyitókép: MTI/EPA/PAP/Marcin Obara