Természetesen már korábban is előfordult, hogy geopolitikai szempontok miatt felgyorsították egyes országok csatlakozását. Portugália atlanti-óceáni katonai bázisai, Görögország az orosz befolyás ellensúlyozása miatt kapott soronkívüliséget, és az egész keleti bővítést is részben a Nyugat geopolitikai érdekei indokolták. A demokratikus államrend megléte azonban mindenütt feltétel volt. Az Ukrajnához hasonlóan háborút viselő Horvátország csak tíz évvel a Szerbia ellen vívott harc befejezése után, stabil demokráciával és stabil határokkal kezdhette meg 2005-ben a csatlakozási tárgyalásokat.(...)
A háborús párt hívei sokáig oroszbarátsággal vádolták a békekötés híveit. Mára széles körben elfogadottá vált, hogy Oroszországnak nem érdeke a gyors béke Ukrajnával, és békevágyát elsősorban az orosz közvélemény és a Globális Dél megnyerése érdekében hangsúlyozza. Az EU harcias, de a valódi katonai támogatást egyre jobban nélkülöző nyilatkozatai akaratlanul is ezt a moszkvai célt szolgálják. A huszonhét tagállam politikai és gazdasági súlyával alátámasztott békekezdeményezést azonban nehéz lenne Moszkvának visszautasítania. Az unió vezetői ma Kijev mögé bújva azt ismételgetik, hogy a békét csak az ukrán vezetés kezdeményezheti.
Amikor azonban tavaly tavasszal az ukránok megegyeztek volna Oroszországgal, akkor a Nyugat vette rá őket a béke elutasítására és a háború folytatására. Így nagy álszentség most arra hivatkozni, hogy az ukránok nem akarnak tárgyalni Moszkvával. Meg kell próbálni a békét, és ha mégis Moszkva ellenállásán bukna meg, akkor az Ukrajna iránti szolidaritás is újra megerősödne. Azt a jelenlegi kijevi vezetésnek is meg kell értenie, hogy Európa népei nem akarnak belesodródni a háborúba, és erőforrásainkat érdemesebb lenne Ukrajna újjáépítésére fordítani.”