Az afrikai nép, amely megállította Brüsszelt: így él Ruanda 30 évvel a népirtás után

Belga gyarmat volt, de a többi belga gyarmattal ellentétben angolul beszél, viszont a többi angolul beszélő országgal ellentétben a bal oldalon vezet. A konnektorok fele brit, fele európai. Ötszáz forint a benzin, de csak háromezer a steak. És van saját söre, de az meg francia, Mützignek hívják. Mi az?

Ruanda.

Novák Katalin köztársasági elnök hivatalos látogatásának révén mi is eljuthattunk Ruandába, most pedig megpróbálhatjuk lebontani a sztereotípiákat arról az országról, amelyet a komplett Nyugat, benne a magyarok is kizárólag az egy generációval ezelőtti népirtás miatt ismernek. Azt gondoljuk, még mindig dörög a fegyver és folyik a vér – pedig ennek már huszonkilenc éve vége.

Afrika egésze a messzemenőkig nem sikertörténet. Afrikában ott van a világ adóssága, a bizonyíték arra, hogy a globális kapitalizmus leginkább csak nekünk, vagy még inkább az északi keveseknek működik. Az elmúlt évtizedek globális szegénységcsökkenésének oroszlánrésze mögött Kína felemelkedése bújik meg, a szubszaharai Afrika nyomora nem ment sehová; uralkodó gazdagok vannak ott kevesen és éhező, beteg szegények sokan, közöttük semmi, változás semmi. Ez alól a szabály alól nagyon kevés a kivétel, de Ruanda az. Nem csoda, hogy

Tényleg az. Kigali utcái példásan aszfaltozottak, egy eldobott műanyagpalack vagy cigicsikk nincs sehol; az egyszer használatos műanyagzacskók szigorúan tilosak, nem csak nem adnak a boltban, de venni és behozni sem lehet. Az a közlekedési apokalipszis, ami Afrika maradékát jellemzi, itt nyomokban is alig jelentkezik. Vannak lámpák, körforgalmak, sávok, sebességhatárok, és a protokollsofőrök annak ellenére sem hajlandók túlmenni a szent hatvanas sebességhatáron, hogy világosan meg lett nekik mondva: a delegációval, konvojban szerzett büntetéseket nem kell kifizetni. Mégsem tapossák neki. És én sem merném.

Meg lehet ezt szépen fogalmazni: a két etnikum, a hutuk és a tuszik történelmileg igencsak terhelt együttélése a renden alapulva békévé érett. De meg lehet csúnyán is: ez egy rendőrállam. Városon-vidéken ötven méterenként áll egy szilovik, a hivatalos rendőrség fekete-neonsárga egyenruhája messzire világít, közbül biztonsági magáncégek állnak mocsárzöldben, és nincs kegyelem.

Ennek oka van: ebben az országban nem lenne béke, ha erőszakkal nem csináltak volna. Az etnikai viszonyok egyszerűen a végletekig el vannak szúrva. A hutuk a gyarmatosítás előtti független Ruandai Királyságban is tuszi királyi hatalom alatt éltek, s a helyi hatalmi struktúrák szétverése helyett a német, majd belga gyarmati hatalom egyszerűen integrálta a ruandai tuszi királyokat, velük intézte az igényeit. Így míg Belga Kongót – amely Kongói Demokratikus Köztársaság néven a mai napig egyértelműen Afrika legszörnyűbb helye – Lipót belga király kegyetlenkedései által maga a belga hatalom verte szét, s a nép a maga kínjáért egyértelműen Belgiumot okolja, Ruandában a rabszolgaságtól a hűbériséghez hasonlítható viszonyokon át a jogfosztottságig

Mikor pedig 1962-ben a ruandai forradalom keretében a hutuk egyszerre szakadtak el Belgiumtól és döntötték meg a királyságot, a helyzet a visszájára fordult, és a hutuk kezdték elnyomni – helyenként gyilkolászni is – a tuszikat, megdöbbentő módon a katolikus egyház tevékeny együttműködésével. Az élelmesebb tuszik – köztük a jelenlegi elnök, Paul Kagame – közben Ugandában szervezkedtek, alapítottak családot és csináltak politikai karriert; a jelenlegi ruandai elnök korábban az ugandai katonai hírszerzést vezette. 

S miután három évtizednyi hutu többségi uralom után a felszabadult gyarmatok többségéhez hasonlóan Ruandában sem érkezett el a Kánaán, a nyomor miatti népi elkeseredettséget valakire rá kellett kennie a hutu hatalomnak. Kapóra jöttek tehát a tuszik, akikkel el lehetett vitetni a gazdasági balhét – meg kapóra jött az is, hogy Ugandából 1990 októberében megérkezett az országot „felszabadítani“, a maga évszázados uralma alá visszatuszkolni a tuszi Ruandai Hazafias Front (RPF). 1990 októberétől 1994. április 17-éig hívjuk ezt a konfliktust ruandai polgárháborúnak; miután pedig a hutu elnök, Juvénal Habyarimana repülőgépét április 17-én ismeretlen körülmények között lelőtte valaki, a háború július 15-ig tartó utolsó szakasza volt a világszerte ismert népirtás.

A hutuk uralta Ruanda külön erre létrehozott új állami sajtója tusziellenes propagandát szórt a Hutu Tízparancsolattól a Hutu Hatalom-mozgalom összes egyéb szennyéig, s a gyűlölet ennyi év után beérett. Valahol félmillió és egymillió között van a hutu kormányerők és más milíciák által válogatás nélkül lemészárolt tuszik száma.

az ismert nemibetegekkel megerőszakoltatott nőktől a falhoz vágva halálát lelő kétéves kislányon és az azelőtt évekig tömegesen importált machetével felszabdalt tuszikon át a hutu papig, aki a fasizmustól átszellemülve ledózeroltatta saját templomát, megölve önnön híveit és az oda menekülteket. Mindeközben a nemzetközi közösség hol nem tett semmit, hol a helyzetet teljesen félremérve védte a népirtókat.

„Számos családot teljesen kipusztítottak úgy, hogy halálukra senki nem emlékezhetett, és senki nem is dokumentálhatta azt. Az utcákat holttestek borították. A kutyák gazdáik romlott húsát ették. Az ország a halál bűzétől szaglott. A népirtók sikeresebbek voltak gonosz céljaikban, mint azt bárki gondolta volna. Ruanda halott volt.“ Így zárja le az emlékhely a népirtás történetét.

***

 Látogatásunkkal egyszerre zajlik a Women Deliver 2023 konferencia elnöki szintű részvétellel rajtunk kívül Szenegálból és Etiópiából, hemzsegnek az ENSZ-funkcionáriusok. Ennek következtében érkezésünk előtt két nappal a busz még a vámon volt, a követség kigali irodájának vezetője majdnem szívinfarktust kapott, mikor elküldték neki a két zsírúj rendszámot autó nélkül. Mi pedig fehér Toyota kisbuszunkkal állunk a KG 11 sugárúton; kitolatni esélytelen. Szerencsére ott is van egy katona; kocogtat az autó jobb hátulján, leállítja a forgalmat, kiállunk. Miután sikerült, lepacsizik a mellette álló biztonságival. Rendőrállam, igen, tagadhatatlan. De indokolt rendőrállam.

Paul Kagame sok mindent megváltoztatott 2000 után Ruandában. Bár a tuszik de facto visszatértek a hatalomba – a népirtást 1994-ben még katonai szervezetként megállító, azóta egypárti rendszerben kormányzó Ruandai Hazafias Frontot tuszi menekültek alapították –,

etnikai vagy vallási alapon szerveződő politikai pártot szigorúan tilos alapítani. Ruanda kulturálisan is újjászületett: bár a belga gyarmatosítók a francia és a törzsi nyelvek Belga Kongótól a volt Francia Nyugat-Afrikáig mindenhol jellemző kettősségét hagyták az országra, Kagame – nyilván a franciák népirtásban játszott dicstelen, sokszor a „hivatalos kormányzat” népirtóit védelmező szerepétől nem függetlenül – elkezdte lecserélni az angolra a franciát, és a volt brit kelet-afrikai gyarmatokat (Kenya, Tanzánia, Uganda) tömörítő Kelet-Afrikai Közösség felé orientálódni. A 30 évnél fiatalabbak zöme tehát már kinyarvanda anyanyelve mellett angolul beszél, franciául nem, hiába nem jártak az országban soha brit gyarmatosítók.

És Ruanda újjáteremtésének része volt a rend megteremtése és fenntartása drákói, egészen Oroszországra emlékeztető karhatalmi eszközökkel: jelentős titkosszolgálat, minden sarkon rendőr, nem ritkán katona. De rend van minden más értelemben is: glédában parkolnak az autók, és – a tífuszoltással rendelkezőknek –

nem csak a rendkívül kulturált Kigaliban. Ez a rend nem magától lett, ezt a rendet csinálta és táplálja a Kagame-rendszer azóta is.

Azt nem lehet mondani, hogy ne lenne szegénység – a fővároson és egy-két nagyvároson kívül autó elvétve jön szembe, ablaküveg is alig. De tisztán még a szegénység is szebb, és látszik, hogy Afrika nagy részével ellentétben itt az állam van, lélegzik, működik.

Minőségi aszfaltutakon jártuk be az ország középső és déli részét, Rwamaganát és Nyanzát. Minden ruandainak rendelkezésére áll működőképes, szervezett a közoktatás és az egészségügy. Rwamagana város egyszerű, de tiszta és nem csak a legalapvetőbb ellátásra felkészült kórháza, ahová a Hungary Helps két inkubátort küldött, helyi diplomatáink szerint e benyomásunk teljesen reprezentatív az ország egészére nézve. És megannyi egyszerű, olcsó, de okos megoldás teszi szervezetté a mindennapi életet: az utcákat, portákat közmunkások söprik, a vidéki kórházakba olcsó kínai drónok pottyantják le a megrendelt gyógyszert, a MoMo, azaz Mobile Money országszerte mindenhol használható, mobiltelefonon alapuló fizetési rendszere pedig egészen egyszerűen zseniális: minden eladóhelynek külön kódja van, melyet a telefon billentyűzetén lehet beírni. Internet sem kell hozzá, az utolsó húszéves Nokiával is használhatják a vidéki ruandaiak. És ez a rend, működőképesség és biztonság Ruandában úgy adott, hogy a parányi Ruanda 

melyet a kinshasai központi kormányzat a legkevésbé ellenőriz. Infrastruktúra nincs, csak csempészet és bűnözés, a népet hadurak sanyargatják.

A dinamikus ruandai gazdasági fejlődés – az elmúlt húsz évben tíz százalék feletti éves GDP-növekedés volt a norma – számos alapja közül ez az egyik: a rend, a biztonság és a működő állam. A másik az említett Kelet-Kongó ásványvagyona: a második kongói háború után Ruanda és Uganda is bírnak egy bizonyos befolyással a gyakorlatilag nem működő kongói állam keleti része és annak természeti gazdagsága felett, így fordulhat elő, hogy aranyból, volfrámból, nikkelből messze többet exportálnak ezek a kis országok, mint amennyi van nekik belőle.

A harmadik pedig az, hogy Ruanda igen okosan használta fel azt az önvádból is eredő nemzetközi szimpátiát, amelyet az 1994-es népirtás után élvezett: miután a nemzetközi közösségnek egy kis ország népirtásának minimális erőforrást igénylő megállítása sem jött össze, bűnrészesnek érezték magukat, és elárasztották Ruandát segéllyel. Ezeket a segélyeket Ruanda kormánya 

A segélyekben rejlő lehetőséget azóta sem engedte el az ország, a vásárlóerő-paritáson számolt GDP-t minden bizonnyal lefelé „korrigálják”, hogy bizonyos segélyekre feljogosító fejletlenségi kategóriákból ne essenek ki.

Nehéz a jólétet – pláne az afrikaiakhoz hasonló rendkívüli szélsőségeket felmutató országokban – számszerűsíteni, de az azért teljesen kizárt, hogy Magyarország és Ruanda jóléte között a vásárlóerő-paritáson számolt egy főre jutó GDP összevetéséből kiszámolható tizenötszörös különbség húzódjon, ahogy a tanzán és a ruandai adat közötti 10 százalékos különbség is irreális, pláne Tanzánia javára. A vidéki, turizmussal nem érintett Tanzánia jobb esetben lepukkant, de inkább civilizáción kívüli, s a városokban sincsenek olyan utak, mint Ruandában vidéken – ehhez képest a ruandai vidék tiszta, s az állam valamelyest mindenhol jelen van rendet tartani és szolgáltatásokat biztosítani.

Paul Kagame elnök lapunknak nyilatkozva azt hangsúlyozta, hogy a ruandai fejlődés alapja a humántőke: „a valódi növekedés az emberek fejlesztésén alapul, azon, hogy mennyit fektetünk be az emberekbe, a képességeikbe, abbéli lehetőségükbe, hogy képességekkel, tudással, egészséggel vegyék ki részüket az ország fejlesztéséből”. Némi nagyvonalúsággal fogalmazva: itt a fókuszban nem az emberi jogok vannak, hanem az ember fejlődése. Ebben pedig – afrikai összehasonlításban legalábbis – igen jelentős sikereket könyvelhetnek el: a tizennégymilliós ország fővárosa, a szűk kétmilliós Kigali

melynek lakossága aligha él érdemben rosszabbul, mint Békés vagy Nógrád kisvárosai.

A kigaliak néhány éves, olcsóbb androidos telefonokkal, nyugati módra öltözködve járkálnak, az utcákon pedig hemzsegnek a kitűnően karbantartott 15-30 éves Toyoták, pedig az üzemanyagnak rendes piaci ára van, az ólommentes benzin ottjártunkkor átszámítva 440, a dízel 430 forint – nagy teher ez az afrikai bukszának.

Afrika a közhiedelemmel ellentétben nem olcsó, a kevésbé működő országokban aranyárat kell fizetni egy civilizált lakásért; Kenya fővárosában, Nairobiban az ára mintegy 3 ezer amerikai dollár (!), a legkeményebb helyeken, Kinshasában vagy az angolai Luandában 5-6 ezer dollár. Ehhez képest Kigaliban egy civilizált lakás ma már havi 1500 dollárban megáll. 

A formális gazdasággal nem rendelkező, önfenntartó parasztok lakta vidéket sem kell félteni, a súlyosan tehénmániás marhatenyésztő országban jókat esznek, s minden kiskertben megterem a krumplihoz hasonlóan sokféleképpen használható főzőbanán. De a vidék rendezettsége mellett hatalmas sikerük, hogy a formalizált gazdasági szereplők számára is igen vonzó befektetési célponttá váltak. Kigaliban nemrég nyitott gyárat a Volkswagen, amerikai modelleket gyártanak itt, s ezt tükrözi az állami autóflotta is: a Passat amerikai változatával járnak a rendőrök és a taxisok, a protokollkocsi pedig a ruandai Volkswagen-gyár csúcsterméke, a hatalmas Teramont terepjáró.

De ha van Ruandának a magyar szem számára egészen csodálatos tulajdonsága, az a szuverenitás végtelen szeretete. Az egyébként lassú beszédű, nyugodt Paul Kagame agyvizét rendszeresen forralják szijjártói magasságokba az őt kioktatni próbáló nyugati újságírók, s egészen pitiáner apróságokból kerekedhet Ruandában diplomáciai botrány – például abból, hogy szabad e az érkező és vizesblokkot adományozó vendégnek megtanítania a helyi iskolásokat kezet mosni. (Nem szabad, eszébe ne jusson – annak ellenére sem, hogy tényleg nem tudnak.) Ha fehér ember érkezik, egyébként is óriási erőkkel demonstrálják,

érkezésünkkor frissen festették hupikékre az általunk meglátogatott iskola tetejét, egy fővárosi kormányzati intézmény fél laptopparkját lehozták, illusztrálandó az „okostantermet”; a sajtódelegációt pedig csak azért is elektromos kisbusz hozta annak ellenére, hogy a kínai Panshan 350 kisbusz állítólagosan 300 kilométeres hatótávjának a dimbes-dombos országban klímázva, tíz fővel megpakolva a felét sem tudta, két kisbuszt fogyasztott el a 100-100 kilométeres oda- és visszaúton a delegáció úgy, hogy az utolsó tízet kúszólépésben tettük meg. Ruanda minden erejével azt próbálja üzeni: haladunk mi is, és partnert keresünk, nem gyámot vagy gyarmattartót.

A magyar köztársasági elnök pedig a nyanzai kerület polgármesterétől lándzsát és pajzsot kapott „az ország szuverenitásának megtartásához”. Hiába no, ők azok a nép, akik az 1960-as években egyszer már megállították Brüsszelt. Egészen váratlan helyeken tanulhatunk egymástól egészen váratlan dolgokat. Mi ötvenkétmillió dolláros kötöttsegély-hitelünk keretében víztisztítást tanítunk majd – de Ruandában körbenézve hazahozhatunk emelt főt, hitet a hazában és azt a döbbenetes felismerést, hogy milyen kevésből milyen sok jót lehet csinálni.