Eltüntették Mohamed prófétát az Isteni színjáték egy holland feldolgozásából

Újabb szintre emelte egy holland szerző a kultúrharc intenzitását egy holland szerző azzal, hogy Dante Isteni színjátékának Pokol színének újabb feldolgozásából eltávolította a Mohamed prófétára való utalást. Tette ezt a szerző abból a célból, hogy az adaptáció „ne sértsen meg másokat” szükségtelenül.

A kiadvány egy kis holland kiadótól – Blossom Books – származik, és bár sokan fordításnak tartják, valójában az Isteni színjáték gyermekeknek készült feldolgozását takarja.

Az eset kapcsán a Le Figaro Christophe de Voogd történészt is megkérdezte, aki interjújában a politikai korrektség térhódításának legújabb fordulata kapcsán fogalmazta meg aggályait. E körben legfontosabb állításai közé tartozik, hogy

„A »cenzúra« kifejezés nagy általánosságban kifejezetten a vallási vagy politikai indíttatásból, egy bizonyos autoritás által elkövetkezett beavatkozást jelent az irodalmi művek tartalmába (…) Most azonban egy kiadó, vagyis a civil társadalom egyik képviselőjének döntésével van dolgunk; ráadásul e döntés nem egy élő szerző kifejezésmódjának módosítására irányul, hanem az irodalmi hagyományokba való beavatkozásban áll. A fejlemény egészen pontosan a nyugati kultúra egyik zászlóshajóját, Dante Isteni színjátékát befolyásolja.” - így de Voogd.

De Voogd szerint Mohemed próféta kiírása Dante művéből éppen ezért a múlt szelektív újraírása, némi orwelliánus felhanggal. A történész szerint

Rámutat, hogy a hagyományok lebontásában is megnyilvánuló úgy nevezett „cancel kultúra” – az eltörléskultúra – képviselői kigyomlálnák a kulturális közéletből mindazt, amely bármilyen formában is sértő a sérülékeny kisebbségekre nézve; ebben az esetben ez a kisebbség a muszlimokat jelenti, akik ráadásul Mohamed Isteni színjátékból való kiírását nem is kérték semmilyen fórumon.

De Voogd szerint az iszlamisták áldozatává vált Samuel Paty francia középiskolai tanár tragédiája pontosan azt a kérdést teszi fel, amelyre a holland kiadó most sajátos választ adott. A kérdés ugyanis arra irányul, hogy az iszlamista erőszak, vajon a véleményszabadsághoz és az önkifejezés bátor felvállalásához vezeti-e el a társadalmakat, vagy éppen az új politikai korrektség újabb térnyeréséhez, amelynek nyomán a félelem és a gyávaság kéz a kézben jár?

A történész egyébként új véli, hogy

ez azonban a történész szerint kevéssé érdekli ezeket az embereket, s a progresszió jelenleg is tart.

De Voogd konkrét példát is tud hozni, ráadásul épp az Isteni színjátékból. Emlékeztet arra, hogy épp Dante az, aki az egyik legnagyobb muzulmán hőst, Szaladint az antik világ nagyjaival (például Platónnal, Szókratésszel, Senecával) egy sorban említve emeli be az arab kultúrát is az európai kultúrkör kánonjába. Megjegyzendő, hogy az Isteni színjátékban a pokol tornácának funkciója épp az, hogy Dante helyet találjon az európai történelemben Európa meg nem keresztelt hőseinek is.

De Voogd az interjúban némi iróniát is megenged magának: felhívja a figyelmet arra, hogy Dante idején épp a fehér és a fekete Guelfek politikai csatája dúlt. Tekintettel arra, hogy Dante előbbiek táborát gazdagította, de Voogd reményeit fejezte ki azt illetően, hogy Dante talán nem kerül teljes mértékben margóra a fehér-fekete különbségtétel „rasszista” felhangja miatt.

Kép: Wikipedia

Dobozi Gergely

Mohamed prófétát Dante Isteni színjátékának Huszonnyolcadik éneke (Mohamed és a fejetlen ember) említi. Babits Mihály fordításában a Mohamed prófétára vonatkozó sorok alább olvashatók.

"Ki tudná, bár prózában, elbeszélni
a vért, sebet mind, amit láttam akkor,
akárhányszor próbálná elmesélni?
Ah, minden nyelv kifogyna a szavakból!
Gyenge nyelve a gyenge értelemnek,
melynek ilyent már elgondolni nagy sor.
Ha összegyülne mélyén egy veremnek
mind, aki átkozott Apuliának
földjét öntözte hosszú küzdelemnek
vérével s Trója elszakadt hadának;
hol mint Livius, ki nem téved, írja,
csak gyűrűkből dús zsákmányt húzhatának,
és mind, ki halva már, hiába sírja,
hogy ellened szállt, Roberto Guiscardo!
és mind, kinek Ceperan lett a sírja
s szedik még csontját, hol megölte ártó
apúli csel; és mind, ki ott esett el,
hol fegyver nélkül győzött vén Alardo,
s száz csonka tag s tátongó szörnyü sebhely
tünne fel: semmi lenne összemérve
a kilencedik bugyorbéli sebbel.
Láttál-e dongát hordóból kivéve?
úgy itt álltól az alsó szelelőig
hasított egyet végig szörnyü sérve.
Lába közt lógtak belei a földig;
mája kilátszott, s a zacskó, a ronda
melyben az étel sárrá zöcskölődik.
S míg merőn néztem, elmerülve gondba:
visszanéz, s két kézzel széthúzza keblét
és: „Nézd, hogy tépem testem!” - sírva mondja -
„Nézd Mohamedet, mily csunyán repedt szét!
És nézd Alit mellettem: hajtól állig
hasított arca elrontotta kedvét.
S mind, aki csak így megszaggatva jár itt,
szakadásnak volt földön okozója,
mi itt örök kárhozatára válik.
Egy ördög áll ott hátul, és kirója
a sebet azokra, kik arra futnak
s karddal vigyáz, hogy e bugyor lakója
vágás nélkül ne indulhasson útnak;
s a vágás újra beheged, bezárúl,
míg körben újra eleibe jutnak.
De te ki vagy, aki a szirt csucsárúl
merengsz le, tán a büntetést kerülni,
mely rád van szabva, bűneidnek árul?”
S költőm szólt: „Nincs rá semmi szabva türni,
mert él még, s nem bünhődni hozta bűne,
hanem tapasztalással teljesülni.
És nekem kell őt gyürűtől-gyürűre,
holtnak az élőt, poklon át kisérni;
s ez így igaz, mind, betűről-betűre.”
És száznál többen, hallva őt beszélni,
csodálni kezdtek kínjukat feledni,
újjal mutatni, egymásnak mesélni.
„Nos, ha reményed van még fölmehetni,
fra Dolcinónak tőled izenem fel,
ha nem kíván ide hamar követni,
jól lássa el magát élelmiszerrel,
nehogy a téllel győzze le Novára,
mert máskép le nem győzi könnyű szerrel.”
Alig nyitotta ajkait szavára
Mohamed, menni lábát már emelte
s letette, még a szó végét se várva.
S egy másik, kinek vérzett nyaka szerte,
s az orra helye szemöldig üreslett,
s beszédünket csak egy füllel fülelte,
megállt, bámulni ránk, a többi feslett
husú tömeggel, s szóra nyitva torkát,
mely kívül-belül egyformán vereslett,
szólt: „Ó, te, ki a poklon élve bolygsz át
s nem bűn miatt: ismerlek otthonomból,
ha nem csal tán meg nagy hasonlatosság.
A medicinai Péterre gondolj!
S ha majd az édes rónát újra látod,
mely Vercellibe hajlik Marcabóból,
ints meg Fanóba két nemes barátot,
messer Guidot, és véle Angiolellót,
hogy ha, mint szellem, jól jövőbe látok,
Cattolicában majd egyik se lel jót,
mert hajóról dobják a vízbe zsákban,
egy álnok zsarnok ád ki erre jelszót.
Ciprus s Majorca közt, szigetvilágban,
nem szörnyedt Neptun még ily szörnyüségen,
se kalózok közt, se görög csatákban.
E félszemű zsarnok, ki oly vidéken
úr, melyet, van köztünk, ki kincset adna,
ha sohse látott volna életében,
tanácsra őket magához hivatja,
aztán ima, fogadás, mindhiába!
Focára zord szelét meg egy se hajtja!”
S szóltam: „Ha kívánod, hogy a világba
kivigyem híred, fejtsd meg, erre kérlek,
ki az, ki ama tájt vesztére látta?”
S ő rátevén kezét egy más kisértet
állkapcájára, szétfeszíté száját,
s így szólt hozzám: „Ez az, de nem beszélhet.
Ő volt, aki Rubikon akadályát
kétlő Caesárral átlépette, vélvén,
hogy a késznél késni megtermi kárát.”
Ó, mint bámultam elcsüggedt személyén,
amint nyelv nélkül tátogott a torka,
mely hajdan olyan hangos volt, beszélvén.
S egy másik ottan - mindkét keze csonka -
karja csutáit a fekete légbe
emelte, hogy a vér arcába csorga,
s „Ne feledkezz el Moscáról se” - kérte -
„én mondtam, jaj! hogy: Fődolog a tett,
s ez hozott átkot a toszkáni népre.”
„S rokonságodra zord ítéletet” -
toldtam kínjára kínt, s távozni láttam
lassan a balga, bús kisértetet.
S én ott maradtam a csonkák hadában
s láttam oly dolgot, mit csak elbeszélni,
bár túl vagyok rajt, borsózik a hátam.
De nem hagy lelkem öntudata félni,
a jó társ, mely az embert bátorítja
s a tisztaság pajzsával fedve védi.
Láttam (és szinte most is látom, írva)
egy fejnélküli törzset menni itt e
bús nyáj közt, mely bünét vérezve sírja.
S leszelt fejét hajánál fogva vitte
s kezében lógva, mint a lámpa lángja:
„Ó, jaj!” - szólott a fő és ránk tekinte.
Maga lett önmaga számára lámpa,
s egy volt kettőben, s kettő egy személyben:
Az tudja, hogy lehet, ki így kivánta!
Amint a híd lábához ért az éjben,
karját a fejjel a magasba tolja,
hogy mihozzánk közelebbről beszéljen,
s ily szavakat mond: „Nézz az én kinomra,
te, ki a holtakat vizsgálod élve,
mondd, van-e még ilyen a mély pokolba!
És hogy rólam hírt mondj a földre érve,
tudd meg, Bertran de Born vagyok, ki ottan
az ifju királyt rontottam dicsérve.
Fiút az apja ellen lázitottam.
Nagyobb viszályt Achitofel se szított
Absolon s Dávid közt, mint én szitottam.
S mert harcba szavam olyan párt uszított,
kik természettől voltak összekötve,
azért lett főm a törzstől elhasított.
És a nagy bosszú rajtam így tellett be!”