Egy előre bejelentett puccs krónikája – így tér vissza a diktatúra Mianmarban

Nyitókép: a máris mémmé vált mianmari aerobikos videó, háttérben a beérkező puccsistákkal

„Nem mondjuk, hogy a Tatmadav átveszi a hatalmat. De azt sem mondjuk, hogy nem veszi át” – nyilatkozta rendkívüli diplomáciai érzékkel Zav Min Tun vezérőrnagy a Tatmadav, azaz a burmai hadsereg múlt heti sajtótájékoztatóján. Bár a hadsereg nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy megpuccsolják-e a mianmari kormányt,

A világhírű, Nobel-békedíjas aktivistából vitatott megítélésű országvezetővé vált Aun Szan Szu Kji (angolosan: Aung San Suu Kyi) államtanácsnokot és Vin Mjint elnököt a hadsereg több száz parlamenti képviselővel együtt őrizetbe vette, és mindmáig ismeretlen helyre szállította, bár az államtanácsnok pártjának szóvivője szerint a rezidenciáján tartózkodik, és jól van.

Ezután a katonaság egyéves szükségállapotot rendelt el, és Mjint Szve alelnököt, a volt főváros, Rangun korábbi katonai parancsnokát tette meg ideiglenes elnöknek. Az ideiglenes elnök menten át is adta a végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalmat a hadsereg főparancsnokának, Min Aung Hlaing hadseregtábornoknak.

Mivel a katonaság a nép körében nem kifejezetten népszerű, a népi szervezkedések elkerülése érdekében az internetelérést az egész országban zavarták, a tévéadást – a puccs tényét bejelentő katonai adón, a Mjavaddi TV-n kívül – minden csatornán leállították, így

Az időzítés természetesen nem volt véletlenszerű. Tavaly novemberben újraválasztották a miniszterelnöki jogköröket 2016 óta gyakorló 75 éves államtanácsnokot, Aun Szan Szu Kjit, pártja, az NLD (Nemzeti Liga a Demokráciáért) pedig a parlamenti mandátumok 83,2 százalékát húzta be, 315 képviselője lett a 440 fős alsóházban, 161 mandátumuk a 224 fős felsőházban.

Az USDP (Szövetségi Szolidaritás és Fejlődés Párt), amely gyakorlatilag a hadsereg képviselete a parlamentben, a mandátumok megalázó 6,9 százalékát kapta. Február elsejének reggelén ezt a választási eredményt hitelesítette volna az először ülésező új parlament.

Puccsolás élőben

Junta, junta mindörökké

Hogy megértsük, ez miért jelentett lépéskényszert a hatalmát féltő hadsereg számára, egy kis kitérőt kell tennünk a mianmari politikai rendszer mélyebb bugyraiba. 1962-től kezdve 2011-ig a Tatmadav volt hatalmon, mígnem népszerűtlenségük elért arra a pontra, ahol már valamit változtatni kellett a rendszeren – vagy legalábbis úgy kellett tenni, mintha.

és 2008-ban életbe lépett egy olyan új alkotmány, amely ugyan egy civil kormány kezébe adta a végrehajtó hatalmat, de a védelmi, a belügy- és a határvédelmi minisztériumot a parlamenti mandátumok 25 százalékával együtt választási eredménytől függetlenül a hadsereg fennhatósága alá rendelt, azaz egyfajta hatalommegosztást alakított ki a hadsereg és a szabadon választott kormányok között.

Mivel azonban az 1991-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett Aun Szan Szu Kji államtanácsnok a burmai nemzet atyjának, Aun Szannak a lánya, és a katonai diktatúra elleni kiállásával maga is legendás szabadságharcosnak számít, népszerűsége kül- és belföldön is töretlen, így regnálása alatt rohamosan csökkent a választói igény a hadsereg pártjára, az USDP-re. Ha az új parlament a novemberi választási eredmények alapján alakul meg, Aung Szanék NLD-jének egyedül is bőven háromnegyedes alkotmányozó többsége lett volna a parlamentben, azaz az NLD minden gond nélkül kiírhatta volna az alkotmányból a hadsereg hatalmi garanciáit, megfosztva őket szinte minden politikai relevanciájuktól.

Hogy ezt mindenáron megakadályozzák, a Tatmadav már tavaly év végén

amire szerintük – sajtótájékoztatótól függően – 8,6 millió vagy tízmilliónál is több ízben is sor került az országban. Mivel a Szövetségi Választási Bizottság a felvetésekre reagálva cáfolta, hogy a választásokkal bármi probléma lett volna, Aun Szanék pedig ennek megfelelően ignorálták a katonaság vádaskodásait, múlt héten „tesztvezetés” ürügyével elkezdtek katonai járművek cirkálni a volt fővárosban, Rangunban és egyéb városokban; a nép körében elkezdték rebesgetni, hogy a hadsereg esetleg puccsra készülhe;  a hadsereg pedig múlt heti sajtótájékoztatóján igyekezett a kormányzat tudomására juttatni, hogy ha a választási csalások kérdését „nem oldják meg a törvénnyel összhangban, az politikai krízist jelent” – melyben a fent rendkívül diplomatikusan felvillantott kimenetellel lehet számolni.

További problémát jelent a hadsereg számára, hogy Min Aung Hlaing hadseregtábornok, aki már kifejezetten régóta dédelget elnöki ambíciókat, 64 éves, és idén júniusban kötelezően nyugdíjba kellene vonulnia a hadseregből, így a hatalomátvételre akkor is most lett volna az utolsó esély, ha Aun Szan kitörő népszerűsége nem adott volna rá már most okot. A hatalom tehát jelenleg – ígéretük szerint egy évre, de persze ki tudja – a hadsereg és Min Aung Hlaing kezében van,

aki a választási csalások ki nem vizsgálása mellett rádiók illegális importjával gyanúsítja az államtanácsost és a katasztrófavédelmi törvény megsértésével az elnököt.

Aun Szan Szu Kji, Mianmar sokat látott (eddigi) vezetője

Mianmar lett Bidenék első próbatétele

Az ENSZ Biztonsági Tanácsában – Kína vétója miatt – nem sikerült elfogadni a puccsot elítélő közös nyilatkozatot, ez pedig természetesen okot ad arra, hogy az államcsínyt geopolitikai kontextusban szemléljük. Létezik a történteknek olyan olvasata, hogy Kína jól járt a katonaság hatalomátvételével, az Egyesült Államok pedig rosszul, mert az USA-nak eddig nem kellett választania aközött, hogy Mianmar-politikáját érték- vagy érdekalapon folytassa: az Oxfordban diplomázott Aun Szan a katonai junta esküdt ellenfeleként szimpatikus volt az amerikai establishment számára, így egyáltalán nem tűnt elvtelenségnek az, hogy az USA Mianmart a katonai diktatúrára kivetett szankciók eltörlése révén kint tartotta a kínai érdekszférából. 

Most, hogy az országot Min Aung Hlaing személyében

a Biden-adminisztrációnak ismét választania kell érték és érdek között: ha kiállnak amellett, hogy a puccsot néven nevezik, és ismét szankciókkal sújtják a koldusszegény Mianmart, azzal Kína mianmari befolyásszerzését segítik elő. Ráadásul a szankciók a mianmari katonai vezetés ellen nem is lennének feltétlenül hatásosak, mert a tábornokok az előző katonai diktatúra szűk ötven éve alatt is készséggel eltűrték a nép nyomorát, ha hatalmuknak ez volt az ára.

Ha viszont nem szankcionálják az új mianmari rezsimet, akkor a demokratikus értékek terjesztésével kampányoló új amerikai külpolitikai kurzus rögtön egy olyan országban köt elvtelen alkut, amelynek népe egyébként magától is kifejezetten vágyik a demokráciára, amerikai fegyverek jelenléte nélkül is.

Attól függetlenül azonban, hogy az USA-nak fejfájást okoz majd a katonai puccs, Kína sem dörzsölheti a tenyerét. Aun Szannal és az NLD-vel Kína kifejezetten hatékony együttműködést épített fel az elmúlt években, a mianmari katonai kormányok pedig hagyományosan rendkívül gyanakvóak Kínával szemben. Kína egyik legnagyobb mianmari arcvesztése, a Mjitszone-gát építésének leállítása éppen az Aun Szanét megelőző katonai kormányhoz fűződik. Mindez a komplexitás

amelyre a kínai állami Xinhua hírügynökség egyébként „jelentős kormányátalakításként” hivatkozik. Már meg is jelentek kínai kormányközeli elemzőktől az első figyelmeztetések azzal kapcsolatban, hogy „nem zárható ki a katonai nyomásgyakorlás Amerika részéről”.

A hadsereg rajongói ünneplik az új diktátort, Min Aung Hlaingot a fővárosban, Naypyitawban (REUTERS/Stringer)

A rohingják ügye

Kína nem először játssza az ördög ügyvédjét Mianmarral kapcsolatban. A már említett rohingja muszlimok egy nagyjából másfélmilliós vallási és etnikai kisebbséget alkottak a Mianmar nyugati határán húzódó Rakhaing államban, mígnem 2017-ben, azaz már az Aun Szan-kormány alatt masszív etnikai tisztogatásba nem kezdett körükben a Tatmadav, melynek következtében több ezren meghaltak, és a lakosság nagyjából fele, több, mint hétszázezer ember a szomszédos, koldusszegény és csordultig túlnépesedett Bangladesbe menekült.

Bár a világon szinte minden ország keményen elítélte a most hatalomra kerülő hadseregtábornok, Min Aung Hlaing által levezényelt népirtást, a helyzetet nagyban komplikálja, hogy

Kína volt az egyetlen szereplő a nemzetközi térben, aki megvédte a rohingják vegzálását, ezzel pedig rendkívül sok szimpátiapontot gyűjtött a burmaiak körében. Ráadásul a nemzetközi arénában a legtöbb kritika a rohingják ügye miatt nem is a hadsereget érte, hanem Aun Szanék kormányát – a Nyugaton addig ünnepelt államtanácsnok ugyanis a Nemzetközi Bíróság előtt megvédte a hadsereg cselekedeteit, és világossá tette, hogy nem történt a rohingják körében népirtás.

Mivel a mianmariakat rendkívül sokváltozós kapcsolatok fűzik Kínához és az Egyesült Államokhoz, a Biden-kormány első nagy külpolitikai feladványa lesz a mianmari helyzet kezelése. Komoly stratégiai jelentősége mellett szimbolikus ereje is lesz a meghozandó döntésnek – ha az Egyesült Államok szó nélkül hagyja, hogy egy demokráciára vágyó országban az azt ötven évig elnyomó katonai hatalom a népakaratot semmibe véve megpuccsolja a megválasztott kormányt, komoly kétségek merülnek majd fel az USA demokráciaexportőri képességei kapcsán. Kína mindenesetre kivár, és ha a mianmari fejleményeknek a maga szempontjából nem is feltétlenül örül, azért az Egyesült Államok lába előtt elterülő délkelet-ázsiai aknamezőt bizakodva figyeli.