Az éj sötétjéből támadott a Nemesis: pusztító csapásokkal okozott fájdalmas veszteségeket Oroszországnak (VIDEÓ)
Moszkva eddig 57 indítóegységet veszített a Buk-rendszerekhez tartozó eszközökből.
Van-e különbség Novák Katalin és a kormány háborúval kapcsolatos álláspontja között? Milyen a kapcsolata David Pressmannel? Lesz-e jobboldali fordulat Európában? Évadindító nagyinterjúnk a házelnökkel!
Kövér László az exkluzív interjúban többek között kifejti:
***
Járt már Stockholmban?
Még 1998 előtt, az ottani magyarok meghívására egy október 23-ai ünnepség apropóján jártam Svédországban, több várost is meglátogattunk.
Jó benyomásai voltak a svéd fővárosról?
Összességében igen. Ám élénken emlékszem azokra a történetekre, amelyeket a vendéglátómtól hallottam a beilleszkedés nehézségeiről, arról, hogy vele még hogyan érzékeltették a kívülállóságát, mondván, örüljön csak, hogy Svédországban élhet. A svéd és a magyar, az északi és a közép-európai mentalitás jelentős különbözőségét igazoló történeteket azóta is igyekszem továbbadni, hogy mindenki megértse, miért gondolkodunk másként a világról.
A bennünket a demokrácia nevű tantárgyból állandóan korrepetálni akaró Finnországban és Svédországban meg sem kérdezték az embereket a csatlakozásról”
Úgy tűnik, a Fidesz mostanában látványosan nem szereti a svédeket. Legalábbis arra hivatkozva, hogy nem bánnak tisztelettel a magyarokkal a svéd politikusok, hátráltatják az ország NATO-csatlakozását.
A kormány és Novák Katalin köztársasági elnök is egyértelművé tette, támogatja Svédország NATO-csatlakozását. Ha nem így lenne, nem lenne az Országgyűlés asztalán a ratifikáció. A Fidesz–KDNP azonban egy élő politikai közösség, így tagjainak lehet eltérő véleménye. Márpedig sokan látjuk úgy a frakcióban, érdemes lenne várni még a döntéssel. Mégiscsak egy olyan új tag csatlakozna a katonai szövetséghez, amellyel alapvető bizalmi viszonyra lenne szükség, ha már a védelmünket is egymásra bízzuk. Ennek a bizalomnak a meglétére az utóbbi években a svéd politika, különösen a baloldala, az égegyadta világon semmilyen alapot nem adott. Ellenkezőleg: az élen járt, amikor Magyarország támadásáról volt szó, s azóta sem érzékelem a gesztusokat, amik igazolnák, hogy ha ők a jóváhagyásunkkal belépnének a NATO-ba, onnantól valóban egyenjogú szövetségesként tekintenének ránk, nem pedig mint csicskásra.
Rajtunk kívül Törökország halogatja a ratifikációt. Mi az igazság: Ankarától teszik függővé a lépést, vagy autonóm döntésről van szó? Bár mások tagadják, a parlament külügyi bizottságának fideszes elnöke, Németh Zsolt a törökökkel való szoros egyeztetési folyamatról beszélt.
Németh Zsolt régi harcosa a pártcsaládunknak, jelentős külügyi tapasztalatai vannak, ebből azonban nem következik, hogy mindenben azonos véleményen vagyunk. Természetesen érdeklődve figyeljük, hogy a török partner, amely a NATO második legerősebb hadseregével rendelkezik, hogyan boldogul a svédekkel a maga vitájában. De mi nem ajánlottuk fel, hogy az ő álláspontjukhoz igazodunk, a törökök pedig még csak jelzés szintjén sem tettek utalást arra, hogy bármilyen elvárásuk lenne velünk szemben. A magánvéleményem az, hogy amíg a törökökkel dűlőre nem jutnak a svédek, nyernek némi időt ahhoz, hogy valamelyest javítsák a velünk való kapcsolatukat. Ugyanakkor más szemszögből is meg kellene vizsgálni ezt a kérdést.
Mire gondol?
Két hagyományosan semleges ország, Finnország és Svédország adja fel a pozícióját, – utóbbi reménybeli – NATO-tagként egyenesen Oroszország frontvonalába kéredzkedve be. Ez önmagában olyan fejlemény, amely megért volna egy átfogóbb, mélyebb vitát mind Magyarországon, mind Európában. Véleményem szerint e két ország csatlakozása az észak-atlanti katonai szövetséghez valójában nem erősíti, hanem gyengíti Európa biztonságát.
Miért?
Mert növeli a szó szoros és áttételes értelmében vett érintkezési felületet Oroszország és a NATO között, ami szerintem még a svéd és a finn emberek érdekeit sem szolgálja. Felhívnám a figyelmet arra is, hogy Magyarországon volt népszavazás a csatlakozásról, ezzel szemben a bennünket a demokrácia nevű tantárgyból állandóan korrepetálni akaró Finnországban és Svédországban meg sem kérdezték az embereket. A jelek szerint azonban az orosz–ukrán háború kapcsán kitörő, részben indokolt pánik, részben mesterséges hisztéria egy régi geostratégiai terv gyors végrehajtására ad most lehetőséget. Finom jelekből láthatjuk: a még megmaradt semleges országokra, Ausztriára, sőt Svájcra is nehezedik némi diplomáciai nyomás a tengerentúlról és az EU centrumából, hogy gondolják újra a kívülállásukat. Másról, többről van tehát szó, mint két északi ország vagy akár egész Európa biztonsági helyzetéről. Amikor pedig az ember azt hallja, hogy egy német NATO-tisztségviselő a BRICS-tagságával összefüggésben felosztással fenyegeti meg Brazíliát, és másnap még mindig hivatalban van, akkor felvetődik benne a kínzó kérdés: Nyugaton mindenkinek elment az esze?! A mérleg másik serpenyőjében viszont ott van, hogy Magyarország számára a rendszerváltoztatás után kiemelt nemzeti érdek volt a tagság, s – egyelőre – a mai napig nem tartom történelmi hibának a döntésünket. Természetesen minket sem azért vettek fel, hogy nekünk jó legyen, de ha mi akkor ezt a lehetőséget megkaptuk, most – morális nézőpontból – talán jár a svédeknek és a finneknek is. Ettől még igaz: a lebonyolítás módja finoman fogalmazva sem elegáns, sőt inkább botrányos.
Úgy tűnik, Törökország októberben ratifikálhatja a csatlakozást, a magyar parlament esetében mikor reális a szavazás?
Korábban olyan hírek is voltak, hogy már a júliusi vilniusi NATO-csúcsra úgy érkezik mindenki, hogy a törökök túl lesznek a döntésen. Nem így lett. Azt, hogy mi történik Törökországban, hadd ne előlegezzük meg! Még egyszer mondom: nem a törökökre várunk. Egy szuverén ország szuverén parlamentje fog dönteni akkor, amikor elérkezettnek látja az idejét.
Az ellenzékre még a biciklimet sem bíznám rá, nemhogy az elektromos rolleremet”
Ha már itt tartunk: mit szól ahhoz, hogy pont az államalapítás ünnepére nem nyugati szövetségeseink, hanem például Törökország, Azerbajdzsán, Kirgizisztán, Üzbegisztán és Türkmenisztán vezetői jöttek vendégként Budapestre? Nem jogos a felvetés, hogy a kormány feladhatta a nyugati-keresztény identitást?
Kétségtelen, a politikában lehet hülyeségeket mondani. Ez egyre gyakrabban fordul elő nemcsak itthon, hanem nálunk nagyobb országok hivatalos kommunikációjában is. Azoknak, akik képesek voltak a százötven éves török uralmat és a több mint ezeréves magyar állam fennállásáról szóló ünnepet összefüggésbe hozni politikai értelemben, vagy a történelmi ismereteik, vagy a szellemi képességeik elégtelenek. A meghívott vendégek azért éppen augusztus 20-án jöttek Magyarországra, mert mellékesen az államalapítás ünnepe egybeesett az atlétikai világbajnokság első teljes versenynapjával, illetve úgy érezték, Orbán Viktor tiszteletteljes meghívását nekik is érdekükben áll elfogadni. Hangsúlyozom, nekik és nekünk sem esett rosszul, hogy itt voltak. Vegyük komolyan a kérdést! Ha eltekintünk attól, hogy számos közép-európai barátunkat is vendégül láttuk, aki most éppen ellenzékben van – így tehát személyes baráti gesztusként is értelmezhető Andrej Babiš, Sebastian Kurz vagy Janez Janša meghívása –, olyan állami vezetők voltak itt, akiknek a közreműködése a jövőben Magyarország, Közép-Európa és Európa energiaellátásában is elengedhetetlen.
Azt sem tartja túlzásnak, hogy a tűzijáték elején félhold jelent meg?
Sajnos sok év után először nem tudtam élőben nézni a tűzijátékot, mert abban a megtiszteltetésben volt részem augusztus 20-án, hogy Hargitafürdőn egy lenyűgöző pálos kolostor avatására hívtak el. Zárójelben jegyzem meg: érdemes lenne utánanézni, utoljára mikor avattak kolostort nyugaton! Ebből kifolyólag nem láttam, milyen motívumok milyen képi és szöveges környezetben jelentek meg, de az egy balosra jutó átlagos rosszindulatnál némileg kevesebbel már az is eszünkbe juthat, hogy a hold ősidők óta a magyar szimbólumvilágnak is a része. Benne van a székelyek jelképrendszerében, Erdély címerében, ott van a csíksomlyói Mária-szobor lába alatt vagy például az Árpád-házi királyok pénzein.
Mit szól ahhoz, hogy egyesek szerint az orosz–ukrán háború döntés elé állítja az országot, hogy a Keletet vagy a Nyugatot válassza?
Van, amiben nem tudunk és nem is akarunk választani, mert már megtették az elődeink. Ez pedig az, hogy a nyugati keresztény kultúra része vagyunk, mi Európába, annak politikai intézményrendszerébe már a keresztény állam megalapításával beléptünk. Azóta ez határozza meg a nemzeti kultúránkat is. Most azok akarnak bennünket politikai és gazdasági értelemben kizárólagos választásra kényszeríteni, akik Európának ezen eszmei-erkölcsi alapját megtagadják. Velük ellentétben számunkra nem létezik nem keresztény Európa. De ne felejtsük el, a kontinens földrajzi értelemben az Urálig tart. Magyarország nemcsak azért, mert a kezdetek óta világbirodalmi aspirációk ütközőpontjában van, kulturálisan is egyfajta közvetítő kapocs tud lenni. Folyamatosan értek minket keleti hatások nemcsak Bizánc felől, hanem akár a török hódításon keresztül is. Érdekes az is, hogy Keleten, tehát Közép-Ázsiában, Törökországban, de akár még Koreában vagy Japánban is nyugatra vetődött rokonként tartanak számon minket. Tehát abban, hogy a török elnök és a közép-ázsiai országok vezetői elfogadták a meghívásunkat, bizonyára ez a fajta rokonságtudat is szerepet játszhatott. Azoknak, akik ezt az értelmetlen választást ránk akarják erőszakolni, fel kell tennünk a kérdést: miért is kellene elfordulnunk azoktól, akikkel közös történelmi-kulturális gyökereink vannak, s akik ezt ugyancsak jó szándékkal vallják meg? Miért ne lehetne ebben érték, miért ne lehetne Magyarország egy azon hidak közül, amelyek a hagyományos értelemben vett Nyugatot és az önmagában is sokszínű Keletet összekötik? Amikor ilyen választási kényszerbe kerültünk, abból mindig csak tragédiát elszenvedve tudtunk kijönni, gondolhatunk akár az oszmán hódítási törekvések nyomán az ország három részre szakítására, akár az 1945 utáni háborús hatalmi osztozkodás következményeire.
Visszatérve a szomszédos háborúhoz: mi a különbség a Kijevbe többször is elutazó Novák Katalin és a magyar kormány álláspontja között?
Nem érzékelek különbséget az álláspontok között, legfeljebb a megfogalmazás tér el. Nyilvánvalóan másképpen beszél – s helyesen is teszi – egy államfő, amikor az országát képviseli, mint egy kormánytag, ettől még ugyanazt a külpolitikát folytatja. Egy külügyminiszternek – adott esetben – más hangnemet kell megütnie, amikor konkrét vitákba bonyolódik akár az ukrán, akár a nyugati kollégáival a háború kifutásának megítélését illetően. Egyébként – hasonlóan más kormányzati megnyilatkozásokhoz – Novák Katalin is elsősorban a békéről beszél, ami önmagában is megkülönbözteti őt is és Magyarországot is minden más szövetséges európai és NATO-tagország politikusától. Utóbbiak több százezer ember életének kioltása után is arról hadoválnak, hogyan tudná az egyik fél megnyerni a háborút. Csakhogy senki nem tudja megnyerni, ezt a háborút már mindenki elvesztette. Pontosabban mindenki – leszámítva az Egyesült Államokat, még inkább az azt uraló hadiipari, energetikai és pénzügyi lobbit.
Az én ízlésem szerint a kormány még többet is tett az uniós forrásokért, mint amit a magyar alkotmányosság becsületének sérelme nélkül lehetett volna”
Mégis, sokan az orosz agresszió egyértelműbb elítélését várják a kormánytól, vagy kifogásolják például azt, hogy Szijjártó Péter orosz kormánytagokkal tárgyal Moszkvában és itthon. Jogos a kritika?
Eltekintve egy-két buggyant másodvonalbeli ellenzéki politikustól, senki nem meri azt állítani, hogy Magyarország háborúban állna Oroszországgal. Márpedig ha ez, hála Istennek, nincs így, akkor szerintünk az a normális, ha a különböző országok politikusai beszélnek egymással, például a minden más körülménytől függetlenül fennálló kétoldalú közös ügyekről. Nem értem, miért gondolja azt bárki, hogy Oroszország vezetőjének elkezd remegni a nadrágszára attól, hogy valamelyik uniós vagy európai politikus nem áll vele szóba. Megjegyzem: a konfliktus kitörésének elején még akadtak olyanok, akik hajlandók voltak erre, voltak, akiket ezért nem is támadtak olyan élesen, mint Magyarország miniszterelnökét vagy külügyminiszterét. Aztán fokozatosan szinte mindenkit leszoktattak arról, hogy ezt a bátorságot megengedje magának – mi azonban nem tartozunk a megfélemlíthető emberek körébe. Mi mindenkor a magyar érdekeket nézzük, ennek megfelelően választjuk ki azt, kivel, miről és milyen céllal tárgyalunk. Ez a jövőben is így lesz. Nekünk az ellenségünk ellensége nem biztos, hogy a barátunk, a barátaink ellensége sem ab ovo az ellenségünk, fontos továbbá, hogy a barátaink barátai sem feltétlenül a barátaink. A lényeg az, hogy kizárólag a magyar nemzeti érdek alapján mi magunk határozzuk meg, kik az ellenségeink s kik a barátaink. Ebbe sem engedünk beleszólást senkinek! Voltak olyan történelmi korszakok Magyarországon, amikor nem így tettünk, ám abból sosem tudtunk jól kijönni. Egyébként pedig ellenségeket egyáltalán nem keresünk, s jobban örülünk egy korrekt partnernek, mint egy hamis barátnak, akinek fojtó az ölelése.
Mindenesetre Magyarország tényleges orosz energiafüggőségét is megkérdőjelezik egyesek. Többek között éppen a lengyelek.
Először is, nem kommentálom ezeket a feltételezéseket, mert mi sem szoktunk másoknak a zsebében turkálni. Sosem mondtuk meg másoknak, hogy mit kellene tenniük azért, mert nekünk az lenne a jó, másfelől a magyar–lengyel barátság ezer évet kibírt – ebben az ezer évben voltak a mostaninál sokkal drámaibb és tragikusabb időszakok is. Például a második világháborúban formálisan is ellenségek voltunk, hiszen mi annak a Német Birodalomnak voltunk a de jure szövetségese, amely Oroszországgal közösen lerohanta és felosztotta Lengyelországot. Ugyanakkor éppen ez a tragikus epizód adta az egyik leggyönyörűségesebb fejezetét a magyar–lengyel barátságnak: a parlamenti együttműködés keretében is többször megemlékeztünk idősebb Antall József és Henryk Sławik közös akciójáról, aminek eredményeképpen több ezer lengyel menekültet, katonákat és családtagjaikat fogadtunk be. Bár csak a lengyeleket szokták emlegetni, akkor menedéket adtunk sok zsidónak, sőt francia katonáknak is. Tovább is engedtük őket nyugatra. Tehát formálisan a Harmadik Birodalom szövetségesének számító Magyarország befogadta a Harmadik Birodalom formális ellenségének a katonáit, majd visszaengedte őket a hazájukba, hogy újra fegyvert fogjanak a mi formális szövetségesünkkel szemben. Isten mentsen meg minket attól, hogy még egyszer ilyen szituációba kényszerüljünk, de ha akkor meg tudtuk őrizni a józan eszünket meg az emberségünket, talán nem kellene most egy kevésbé drámai helyzetben engedni azoknak a hisztériakeltőknek, akik a magyar–lengyel barátságot meg akarják törni. Nem másért, hanem azért, mert külön-külön könnyebb lenne velünk elbánni.
A háborúval kapcsolatos egyik legnagyobb kritikusunk David Pressman. Az amerikai nagykövet a Pride-hónap apropóján lmbtqi-pikniket rendezett, ahová ellenzéki politikusokon kívül kormánypártiakat is várt volna. Önt meghívta?
Nem vagyok hivatalos érintkezésben az állítólagos amerikai nagykövettel.
Állítólagos?
Másoktól hallom, hogy ő az Amerikai Egyesült Államok magyarországi nagykövete, de a tevékenysége alapján őszintén szólva ez eddig nem derült ki számomra. A magatartása finoman fogalmazva is merőben szokatlan.
Másoktól hallom, hogy David Pressman az Egyesült Államok magyarországi nagykövete, de a tevékenysége alapján ez eddig nem derült ki számomra”
Mennyiben?
Nem vagyok diplomáciai szakértő, nem is különösebben kedvelem azt a világot, ahol minden szóra vigyázni kell. Ám éppen azért is van bennem némi kétely, mert úgy látszik, ez a David Pressman nevű ember nem vigyáz arra, milyen szavakat használ s milyen gesztusokat tesz. Visszatérve a kérdésre: a hatályos jogszabályokat betartva olyan partit rendez, amilyent csak akar, azokat hív meg, akikkel jól érzi magát – hozzáteszem, nem irigylem a vendégeit. Ha engem is meghívott volna, eszembe se jutott volna elfogadni! Komolyabbra fordítva a szót: dacára annak, amit az imént a diplomáciához fűződő viszonyomról mondtam, név szerint fel tudnám sorolni szinte valamennyi amerikai nagykövetet 1990 óta. Majd mindegyikkel kialakult valamilyen, legalább egy beszélgetésre szorítkozó személyes viszonyom. Akadt közöttük, aki ugyanúgy helytartóként próbált mozogni Magyarországon, mint Pressman, de ezt sokkal profibban, ügyesebben és tekintélyt teremtőbb módon csinálta – bár kétségtelen, ő sem jutott sokra. Aztán volt, aki úgy jött ide Hornék idején, hogy tiszta szívből gyűlölte Magyarországot, főleg a jobboldali ellenzéket, amit a hazaküldött jelentései híven tükröztek, de nálunk nem exponálta magát. Voltak persze jó szándékú amatőrök is, akik az első pillanatban csalódásként értékelték, hogy a kampánytámogatásokért cserébe csak Magyarországra küldték őket, de hamar rájöttek, ez egy nagyon is élhető hely. Onnantól kezdve aztán aktívan, jó szándékúan, néha persze kissé csetlő-botló módon, mégis a két ország közötti kapcsolatokat építve töltötték el a néhány évüket. És voltak, akik kifejezetten Magyarország barátaiként, a kölcsönösen előnyös együttműködés érdekében tevékenykedtek. Csakhogy Pressman egyik kategóriába sem fér bele. Ellenben egy személyben képviseli mindazon negatív sztereotípiákat, amelyek miatt a jenkik nem túl közkedveltek széles e világon. Kivéve talán a toxikus maszkulinitást.
Az Európai Unió még ebben a pillanatban is a magyar nemzeti érdekek legjobb érvényesítési kerete”
Akkor most mélyponton vannak a magyar–amerikai kapcsolatok?
A magyar–amerikai kormányzati politikai kapcsolatok vannak mélyponton. A védelmi-katonai együttműködés terén NATO-tagként tesszük a dolgunkat. Nem emlékszem, hogy egyetlen hivatalos amerikai nyilatkozó is azzal vádolt volna bennünket, hogy Magyarország nem teljesíti a szövetségből fakadó kötelezettségeit, a világ bármely pontján levő akciókat ideértve. Hamarosan mi vesszük át a balti légtér ellenőrzését, de más missziót is említhetnék. Gazdasági téren az Egyesült Államok kormányzata most tett egy-két olyan lépést, ami alapján úgy tűnik, túlságosan jónak tartja a kétoldalú kapcsolatokat, ezért mintha direkt rontani akarna rajtuk. Lelke rajta! Ettől függetlenül az itt működő amerikai vállalatok tudomásom szerint köszönik szépen, jól érzik magukat, az ittlétük pedig Magyarországnak is a hasznára válik, magyar embereknek adnak munkát, akik meg az ő profitjukat növelik. Tehát a kölcsönös érdekeltség megvan. Amikor Donald Trump volt az elnök, a politikai kapcsolatok is talán minden korábbit meghaladó mértékben voltak jók. Abban bízunk, előbb-utóbb ismét változás történik a washingtoni adminisztrációban, s a dolgok visszazökkennek a normális kerékvágásba. Mert azt nem tekintjük normális működésnek, hogy az Egyesült Államok kormányzata megengedi magának, hogy a nagykövetén keresztül napi szinten rugdosson bele egy szövetségesébe. Hála Istennek, ha például a nemrég hazánkba látogató Tucker Carlson vagy akár egyes amerikai politikusok megnyilatkozásaira gondolok, nyilvánvalónak látszik: ezzel az irányvonallal még Amerikában sem ért mindenki egyet.
Mostanában úgy tűnik, Brüsszellel is mélyponton vannak a politikai kapcsolatok, elég arra gondolni, hogy máig nem kaptuk meg az uniós forrásokat. Még mindig nem látja elérkezettnek az időt otthagyni a klubot?
Rögzítsük: az utóbbi több száz, de különösen az utóbbi száz esztendőre visszatekintve az Európai Unió még ebben a pillanatban is a magyar nemzeti érdekek legjobb érvényesítési kerete. Azért gondolom így, mert elvileg ez még mindig egy egyenrangú és egyenjogú tagállamokból álló önkéntes együttműködés. Ameddig ez a szövetség fenn tud maradni, s benne Magyarország megkapja azt, ami neki jár, miközben teljesíti a kifejezetten a szerződésekből fakadó kötelezettségeit, addig ez az állítás igaz. Illetve addig, amíg élhetünk a tagságból fakadó előnyökkel. Ezek közül az elsődleges talán az, hogy szabadon tudunk mozogni a határokon keresztül – bár ez az előny mintha kezdene elveszni, miután nemcsak a magyar–osztrák, hanem már az osztrák–német határon is van ellenőrzés, tehát maga az unió számolja fel azokat a vívmányokat, amikért sok polgár hasznosnak tartja a közösséget. Folytatva a sort: amíg erdélyi és felvidéki testvéreinkkel útlevél nélkül tudunk érintkezni, amíg részt tudunk venni az európai gazdasági vérkeringésben úgy, hogy a gazdasági szuverenitásunkat alapvetően nem kell feladnunk, addig érdekünkben áll a tagság. Megjegyzem, intenzív törekvések vannak annak érdekében, hogy a tagállamok szuverenitását feloldó, az adó-, a foglalkoztatás-, a kereskedelem-, a befektetés- és a fiskális politikára is kiterjedő gazdasági kormányzás jöjjön létre, nem is beszélve a közös valutára való átállásról és a közös hitelfelvétel gyakorlatának kiterjesztéséről, amivel a szuverenitás maradékát is elveszítenénk. Kétségtelen, az utóbbi egy-két évben az eredeti célokkal szembemenő, a vívmányokat fenyegető folyamatok és tendenciák érvényesülnek. Sőt, olyan beavatkozási kísérletek mutatkoznak a gazdaságpolitikában és a mindennapi élet minőségét meghatározó kulturális szférában, olyan provokatív, nyílt akciózás zajlik a politikai, demokratikus intézményrendszer, az alkotmányos berendezkedés, különösen az igazságszolgáltatás manipulálására, amire nemrég még a legborúsabb pillanataimban sem gondoltam volna. Az ön kérdésére visszatérve: az korántsem költői – a nap végén meg kell adnunk rá a magunk válaszát. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy az Európai Unió ma még független, egyenrangú és egyenjogú tagállamok szövetsége-e, vagy már csak egy lépésre vagyunk attól, hogy egy újabb birodalmi terjeszkedés áldozataivá váljunk. Ehhez képest az, hogy anyagi értelemben haszonélvezői vagyunk-e még a közös források elosztásának, vagy a magyar gazdasági fejlődés révén, adja Isten, a következő költségvetési ciklusban már nettó befizetők leszünk-e, valahol másodlagos. Érdemes közbevetni: ha a mai állapotokat nézem, az EU vezetőinek szándékai szerint minden, a közös kasszába befizetett pénzt Ukrajna – úgymond – újjáépítésére, illetve Brüsszel saját bürokratikus rendszerének továbbépítésére kell majd fordítani. Európát szinte megbénítja, hogy az eredetileg az együttműködés biztosítására létrehozott intézményrendszer egyfajta gólemként gazdái, a tagállamok ellen fordult. Ma már a tagállamok nem tudják ellenőrizni ezt a rákos daganatként terjedő bürokráciát.
Azzal lennék elégedett, ha a Fidesz visszatérhetne az Európai Néppártba, amelyhez a belépéskor csatlakozott”
A kormány megtett-e mindent azért, hogy az uniós pénzek megérkezzenek?
Az én ízlésem szerint a kormány még többet is tett, mint amit a magyar alkotmányosság becsületének sérelme nélkül lehetett volna. Varga Judit miniszter asszony és Gulyás Gergely miniszter úr szerint még a teljesen indokolatlan elvárásoknak is megfeleltünk, mivel úgy látták, ez csupán presztízskérdés. Én ezt másként értékelem. Azt viszont belátom, hogy a magyar állampolgárokkal szemben kötelezettségünk áll fenn: az észszerűség határáig minden kompromisszumos lépést tegyünk meg azért, hogy a velünk szemben hatalmi visszaélést elkövető bürokráciának kifogyjanak az érvei annak alátámasztására, miért akarja pénzügyi eszközökkel csökkenteni Magyarország mozgásterét. Másként fogalmazva, be akarnak avatkozni a politikai folyamatokba a források visszatartásával, és még azt is elvárnák, hogy ezért mi szégyelljük magunkat. Brüsszel kommunikációjának semmi köze a valósághoz. Azok a problémák, amikről ők beszélnek, vagy nem is léteznek, vagy más országokkal összehasonlítva az érintett területeken még jobban is állunk, vagy egész egyszerűen semmi közük ahhoz, hogy az adott területen mi miként intézzük a dolgainkat. Ez egy hibrid háború – hogy ezzel a divatos kifejezéssel éljek –, amit a brüsszeli globalisták folytatnak a szuverenitását védő Magyarország és Lengyelország ellen.
Jövőre európai parlamenti választást tartanak. Deutsch Tamás szerint megvan a Fidesz új pártcsaládja, az Európai Konzervatívok és Reformerek frakció. Ezzel elégedett lenne?
Azzal lennék elégedett – ami persze lehetetlen –, ha a Fidesz visszatérhetne az Európai Néppártba, pontosabban abba a pártcsaládba, amelyhez a belépésünkkor csatlakozott. Akkor mi lennénk a centrum, amihez képest egyaránt lehetnek liberálisabb és konzervatívabb politikai erők. Ugyanis minden ellenkező, rágalomszámba menő állítással szemben mi ma is ott vagyunk, ahol ezelőtt tíz vagy húsz évvel voltunk. Az úgynevezett jobbközép csúszott fenéken egy lezsírozott lejtőn balra, bele a balosok zsákjába. Máig ott van.
Lesz jobboldali fordulat az Európai Parlamentben?
Nyugat-Európában a választópolgárok Magyarországhoz képest sokkal megrögzöttebbek a szavazási szokásaikat illetően. Így a változás, kiábrándulás és pártcsere lassabban megy végbe, különösen akkor, ha látjuk, minden újonnan, az úgynevezett jobbközép pártokkal szemben alternatívaként fellépő jobboldali alakulat nyomban megkapja a nacionalista, populista, szélsőséges és még ki tudja milyen bélyeget. Az állítólagosan sokszínű nyugati sajtó 99,9 százaléka megpróbálja a vérét ontani minden egyes olyan politikusnak, aki ezeket a pártokat képviseli, urambocsá’ az utcán szabadon meg lehet őket verni anélkül, hogy a hatóságok ezt a demokrácia elleni támadásnak tekintenék. Lásd Németországot, ahol nyíltan lehet beszélni arról, hogy ha nem tudjuk meggyőzni a „hülye” népet, hogy ne szavazzon az AfD-re, akkor egész egyszerűen be kell tiltani. Érdekes módon a kommunista utódpártot nem jutott eszébe senkinek betiltani az elmúlt évtizedekben, sőt. Visszatérve a kérdésre: jobboldali fordulat nem lehetséges mindaddig, amíg az Európai Néppártban és annak meghatározó tagpártjaiban – elsősorban a CDU–CSU-ban – nem fordulnak legalább 90 fokot visszafelé, hogy az a szerelmes mosoly, amit a baloldali liberálisok meg a zöldek felé mutatnak, valamiféle szemlélődő arckifejezéssé változzon! Nemcsak balra, hanem jobbra is tudniuk kellene tekinteniük, a saját nemzetük érdekében közös pontokat keresve azokkal a pártokkal is, amelyek éppen azért jöttek létre tőlük jobbra, mert üresen hagytak egy, a választópolgárok számára fontos ideológiai-politikai mezőt. Ha fordulatra nem is, jobboldali eltolódásra azért számítok. Az Európai Konzervatívok és Reformerek, valamint az Identitás és Demokrácia mint a két, az Európai Néppárttól jobbra eső pártcsalád mindenképp erősödni fog. De az, hogy ezek adják majd a többséget, ebben a pillanatban nem reális.
A felmérések szerint továbbra is vezet a Fidesz, pedig rég volt ilyen nehéz helyzetben a társadalom, elég, ha az inflációra gondolunk. Ennyire jól kezelik a válságot, vagy ennyire rosszul működik az ellenzék?
Is-is. A miniszterelnök úr egyik régi mondása 2010-ből, hogy ha munka van, minden van. A mostani gazdasági problémák mellett is folyamatosan csökken a munkanélküliség, minden negyedévben történelmi csúcsot dönt a foglalkoztatottak száma és aránya, márpedig addig, amíg az embereknek van stabil jövedelmük, annyira nem érzik drámainak a helyzetet. Még akkor sem, ha egyébként az infláció ezt a jövedelmet jelentősen megcsapolta. Azt is figyelembe kell venni, hogy tízévnyi folyamatos gyarapodás sok család számára lehetővé tette azt a tartalékképzést, ami most ezeket a nehéz időket segít átvészelni. Ha azok a tendenciák, amiket látunk – és amiket szeretnénk, ha a gyakorlatban is érvényesülnének –, megvalósulnak, akkor az év második felére nemcsak az inflációt sikerül 10 százalék alá szorítani, hanem a reáljövedelem-csökkenés is megáll, s újra elindulhat némi növekedés. Ez nem az időjárási frontokkal jön ide, ehhez megfelelő politikai döntések kellenek, illetve kellettek, ráadásul olyanok is, amelyek évekkel korábban, például a befektetések ösztönzése révén alapozták meg a magyar gazdaság ütésállóságát. Emlékezzünk: a Gyurcsány–Bajnai-korszakban már azt megelőzően térdre rogyott a gazdaság, hogy a nemzetközi pénzügyi válság kirobbant volna. Másrészt az ellenzék akkor is nagy bajban lenne az alternatíva felmutatásával, ha ezerszer hitelesebb és képességesebb emberekből állna, mint egyébként. A kényszerhelyzetben megtett helyes lépések esetében is meg lehet próbálni elmagyarázni, mit kéne másként csinálni, de ha olyan emberek teszik, mint a mostani ellenzék vezető figurái, akkor ez aligha vezet sikerhez. Például Gyurcsány Ferencék hatalmon a szöges ellentétét tették nemcsak annak, amit mi teszünk, hanem annak is, amiről ők most szeretnék elhitetni az emberekkel, hogy azt tennék, ha kormányon lennének. Ha olyan „zseniális” képességű emberek, mint Fekete-Győr András, Szabó Tímea, Jakab Péter vagy Márki-Zay Péter alkotják az ellenzéket és osztják az észt – remélem, senkit nem sértettem meg azok közül, akiket esetlegesen kihagytam –, akkor azt hiszem, Magyarország kollektív szellemi képességei, különös tekintettel a mögöttünk lévő harminchárom év demokratikus rutinjára, még elégségesek arra, hogy az emberek meg tudják különböztetni a futóbolondokat azoktól, akikre egy bicikli megőrzését legalább rá lehet bízni. Én az ellenzékre még a biciklimet sem bíznám rá, nemhogy az elektromos rolleremet, hátha zuhany alá tenné.
Számunkra nem létezik nem keresztény Európa”
Ami az esetleges önkritikát illeti, egyetért Gulyás Gergellyel, aki a jelenlegi helyzetben mindenkitől sokkal nagyobb szerénységet várna el, egyúttal kisebb hajót is?
Mindig is egyetértettem ezzel, s nem azért, mert szégyellni kellene, ha valakinek sok pénze van, hanem azért, mert egy olyan történelmet megélt országban, mint a miénk, akkor is méltósággal és bölcsességgel kellene viselni az átlagból való kiemelkedés szerencséjét vagy isteni adományát, ha mindennek semmi köze nem lenne a politikához. De, mint látjuk, van. Az intelligencia és a felelősségérzet átlagos szintjének megléte mellett – azt hiszem – ez könnyen belátható.
Kövér László
1959-ben született Pápán. 1986-ban az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán szerzett diplomát. A Fidesz alapító tagja, 1990 óta országgyűlési képviselője, 1998 és 2000 között a polgári titkosszolgálatokat irányító tárca nélküli miniszter. 2000. január és 2001. május között a Fidesz elnöke, 2002-ben a párt belső parlamentjeként működő országos választmány élére választották meg, azóta is vezeti a testületet. 2010 augusztusa óta az Országgyűlés elnöke. Nős, három gyermek édesapja.