Rezignáltan

Ebből én már sosem keveredek ki: megint megkaptam, hogy nacionalista vagyok, békétlen bajkeverő. Azért, mert azt találtam nyilatkozni, hogy a szomszéd népek többsége csak akkor bocsátja majd meg nekünk Trianont, ha országaiban a magyarság számaránya (számukra) megnyugtatóan alacsony lesz, és hogy ez mielőbb így legyen, azon szorgalmasan munkálkodik is. Azt mondták a szemembe, hogy így nem lehet békülni, így nem lehet az árkokat betemetni.

Nehéz ezzel az állítással vitatkozni, azért is, mert valójában nem egy állítás, hanem több, ráadásul nem tartoznak össze.

Vagy mégis?

Az „árok”, amiről legalább száz esztendeje beszélünk, és ami állítólag egyre csak mélyül és szélesedik, olykor már azt hiszem, ez a mi országunk itt, a Kárpát-medencében egyetlen hatalmas árok, mélyebb, mint a Mariana-árok, festőibb és vadabb, mint a fenséges Grand Canyon, Ady korában még víz csobogott benne, azért kompozhatott oda-vissza a szilágysági költőfejedelem Párizs és a Turán közt, a víz mára elpárolgott, maradt nekünk a sárkányfog-vetemény, az őrült sár, a talaj és a rög meg a szirt…

Bocsánat, kedves Olvasó, a tárcaíró soha ne vesse a gyeplőt a lovak közé, ne veszítse el a fejét, de ne legyen rezignált se; ha nem képes erőt venni magán, akkor hagyja abba, csináljon valami mást, írjon drámát és regényt, vagy tenyésszen birkát.

Próbálom másfelől. A politikáról beszélgettünk, és valaki azt találta mondani – nem támadóan, nem magyarázva, nem 
nehezteléssel vagy dühösen, hanem csak úgy mellékesen –, hogy ma azért lesz valaki politikus, mert könnyen, gyorsan és sokat akar keresni.