Csak erős közösség harcolhatja ki az autonómiát – Kántor Zoltán a Mandiner hetilapnak

Ádám Rebeka Nóra interjúja a Mandiner hetilapban.

Felülírta-e Trianont a határok spiritualizálódása?
Nem, a trianoni határ száz éve létezik, és velünk fog maradni. Tegyük hozzá, hogy az államhatárok nem spiritualizálódtak olyan mértékben, mint amennyire tűnik vagy szeretnénk. 1920-tól új szociológiai helyzetben vagyunk, felbomlottak a nemzeti kötelékek, a gazdasági egységek. Hiába beszélünk demokratikus államokról, ahol megvan a szabadságunk, a korábban együtt fejlődő és intézményesülő nemzet különböző országokban folytatta a nemzetépítést. Más-más törvényes keretben, eltérő viszonyulással a magyarsághoz. Viszont nemzeti egységről beszélhetünk, hiszen ha egy kárpátaljai és egy vajdasági magyar találkozik, nem méregetik, hogy ki milyen nemzet tagja, annak ellenére hogy különböző, más társadalomfejlődésű országokban élnek.

Amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz, nagy volt az öröm, hogy megoldódnak a gondok, szabadon lehet utazni, szimbolikusan egyesül a térség, aztán mégsem jött el az igazi nagy megváltásérzés. Mi ennek az oka?
Nem jött el, és nem is fog. Attól még, hogy egy nagyobb egységbe bekerültünk, a nemzeti kérdés fontos maradt minden állam és valamennyi kisebbség számára – napjainkban növekszik is a szerepe. A társadalmak a 18–19. század óta intézményesülnek nemzeti alapon. Trianon után nem az történt, hogy a külhonban rekedtek azt mondták: mostantól nemcsak román vagy szlovák állampolgárok, hanem románok és szlovákok is vagyunk. Ha végignézzük az 1989 utáni államok alakulását, azt látjuk, hogy nemzeti alapon szerveződtek. Ugyanez mondható el a konfliktusokról is Európában. Az EU hozzájárulhat ahhoz, hogy a feszültség csökkenjen, de azzal, hogy országon belül vita van a többségi és kisebbségi nemzetépítés között, nem tud mit kezdeni. Nálunk a nemzet határai és az államhatárok nem esnek egybe. Van egy anyaország, amely kívülről támogatja a kisebbségi nemzetépítést. Ez nem fog megváltozni addig, amíg a nemzeti identitás kérdése fontos marad Európában. Jelenleg nem tudok elképzelni nemzetek nélküli Európát.

Az EU-ban a kisebbségi kérdés kezelése tagállami hatáskörben van.
Az Európai Unió létrehozásakor ez a kérdés nem volt terítéken, így nem került be a szabályozandó területek közé. A tagállamok azokat az ügyeket – az állampolgársággal, az oktatással és a kultúrával kapcsolatos kérdéseket – tartják saját kézben, amelyek biztosítják és szabályozzák a többség reprodukcióját. Ezeket nem akarják átadni az uniónak. Ha a kisebbségek vagy az anyaországok úgy észlelik, hogy egy állam – amelynek feladata lenne a jogok biztosítása – nem teljesíti maradéktalanul a kötelezettségét, különféle európai szervezetek szintjére próbálják vinni a kérdést. Éppen ezért született nemrég két kezdeményezés is: a Minority SafePack és a nemzeti régiókról szóló indítvány.

Külföldön hogyan vélekednek Trianonról és a magyar nemzetpolitikáról?
Többféle vélekedés van. Sokszor rákérdeznek: „Ti, magyarok miért mindig Trianonnal kezditek az előadásotokat?” Ilyenkor az ember elmagyarázza, hogy nem elsősorban a magyar nemzeti tragédia, hanem az új történelmi-szociológiai helyzet miatt beszélünk róla, hiszen a kisebbségek azóta vannak új helyzetben. Ez tehát értelmezési keret. Egyébként a külföldiek nagy elismeréssel adóznak a magyar nemzetpolitikának, néhol modellként tekintenek rá. Ám sokszor hozzáteszik, hogy ez az anyaországi aktivitás instabilitáshoz és konfliktushoz vezethet.

Az eltelt száz év során sokat változott, mikor melyik utódállamnak volt kedvezőbb a kisebbségpolitikája. Ezek miből adódtak?
Nem feltétlenül erőszakos összetűzésekre kell gondolni, de a nemzeti konfliktus kódolva van. Párhuzamos nemzetépítés zajlik, és a kisebbségi magyaroké gátolja az utódállamok törekvéseit a saját percepciójuk szerint. A térségben nehéz a helyzet, hiszen a hét szomszédos országunkból két régi van: Ausztria és Románia. Az összes többi új, és az államiság megteremtésével nemzetépítési folyamatba kezdtek. A fő szabály mindenütt az volt, hogy asszimilálni próbálták a kisebbségeket. Ha úgy vesszük, az 1989-es demokratizálódás nemcsak gazdasági és pártrendszeri átalakulást jelentett, a nemzet kérdésére is választ kellett adni. Így került be az összes alkotmányba, hogy a többségi nemzet tituláris nemzet. A bővítési folyamat során az EU próbálta mérsékelni a feszültségeket, és a NATO-csatlakozáskor is alapszerződéseket kellett aláírni, mert nem akartak egymással konfliktusban álló államokat felvenni. A viszony mindig attól függően változott, hogy éppen milyen volt a nemzetközi helyzet, milyen párt készült kampányra, illetve milyen kormánya volt Magyarországnak és az adott szomszédos államnak.

Az, hogy Magyarország a nemzetközi porondon erős nemzetállamokról beszél, nem visszás a külhoni magyar közösségekre nézve?
Ez nagyban függ attól, hogyan értelmezzük a nemzetállamot. Ha erős tagállamokról beszélnénk, amelyek nemzeti elv alapján szerveződnek, akkor nem lenne ok a félreértésre; ráadásul a nemzeti elv nem zárja ki, hogy minden kisebbségi közösség érdekét figyelembe vegyék. Szerintem Magyarországon 
a tagállamok erősségéről beszélnek, ami vállalható szemlélet. De valóban, kicsit talán megtévesztő a megfogalmazás, ezt szóvá is szokták tenni külhoni politikusok és értelmiségiek. Az senkinek nem lenne jó, ha például Románia úgy értelmezné az erős nemzetállamot, hogy az a kisebbségek asszimilációját jelenti.

Fogy a magyar – fogy a külhoni magyar is. Pontosan mit jelent ez az elcsatolt területeken? Szükségszerű-e a demográfiai hanyatlás, vagy megállítható-visszafordítható a folyamat?
A térségben elöregedő társadalmak vannak, és mindenütt jellemző a kivándorlás is – kivéve Szlovákiát, ahol kevésbé súlyos a népesedési helyzet. A románok magasabb arányban mentek nyugatra dolgozni, mint az erdélyi magyarok, ezért a magyarság aránya nem csökkent, azonban még így is tízévente mintegy kétszázezer ottani magyarral van kevesebb, leginkább a kivándorlás miatt. A szlovákiai magyarok esetében az asszimiláció jelent kihívást. Mindenütt más a fő csökkenési faktor.

Hol a legkedvezőtlenebb a tendencia?
A Felvidéken. A szlovákiai magyarok lakta településeken rendre magasabb a vegyes házasságok aránya, mint ahogy várnánk.

A vegyes házasság egyenes út a beolvadáshoz? Nemzetpolitikailag elveszett magyarok ők?
Sokszor találkoztam ezzel a nézettel, de lehet tenni a folyamat ellen. Például ha ösztönözzük, hogy a magyarok minél többet találkozzanak egymással, nő az esély arra, hogy egy magyar magyar párt találjon magának. De ha nem így alakult, akkor is programokkal, minőségi óvodákkal, iskolákkal célozzuk meg a vegyes házasságban született gyereket, hátha. Szükség lenne előrelépésre abban, hogy a magyar iskolában tanítsuk meg jól szerbül, szlovákul, románul, ukránul a gyerekeket, mert a szülők többsége úgy véli: ha a magyar iskolában nem lehet jól elsajátítani az államnyelvet, akkor inkább többségibe küldi őket.

A jólét – ha Ausztria vagy Szlovákia esetére gondolunk – mennyire erősen játszik szerepet az asszimilációban? És ennek fordítottja: egy gazdaságilag erős Magyarország segíthet-e a magyarságtudat megtartásában?
A nemzetpolitikai államtitkárság programjai a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. közreműködésével éppen azt célozzák meg, hogy a magyar intézmények vonzóbbak legyenek. Szépíthetünk, de lényegében etnikai versenyről van szó. A magyar államnak és a közösségeknek keményen meg kell dolgozniuk, hogy vonzóbbá tegyék a külhoni magyar intézményeket. Ami a jólétet illeti, én nem redukálnám erre a jelenséget. Dél-Tirolban nő az ottani németek aránya, pedig kifejezetten gazdag régió – igaz, biztosítva van az autonóm keret. Ahogy szó volt róla, Felvidéken a legjelentősebb az asszimiláció, de ott is tényező lehet a gazdaság mellett, hogy a magyarság és a szlovákság között kisebbek a vallási és kulturális különbségek. Szintén kérdés, hogy a puha vagy a kemény asszimilációs politika vezet inkább beolvadáshoz. Talán mind közül ez befolyásolja leginkább, hogy mekkora a magyarság aránya az adott régióban.