Ezt olvassa Orbán: egy angol úr önbizalomerősítő könyve Magyarországról

2022. szeptember 22. 15:00
Ilyen az, amikor az angol utazó sokkal pozitívabban értékeli Magyarországot, mint mi magunk. Elolvastuk mi is John Paget tizenkilencedik századi útibeszámolóját. A XIX. századi szerző cáfolja azt a magyar értelmiség köreiben elterjedt benyomást, hogy mi mindig Európa porfészke voltunk, ahol az önző elitet leszámítva mindenki nyomorgott, és a többség sötétségben él.

Milyennek látják a külföldiek Magyarországot? A kérdés igencsak foglalkoztatja a magyarokat, akár pozitív, akár negatív módon nyilatkozik rólunk valaki. Legyen szó Guy Verhosfstadtól és az egész EP-ről, a Sargentini-, Taveres-, Gwendolin-jelentésekről, von der Leyenről, Trumpról vagy Bidenről; horvát, lengyel, szlovák lapok újságíróiról, a New York Timesról, a CNN-ről, francia jobboldali értelmiségiekről, akárkiről, ha rólunk mondanak, írnak valamit, az biztos, hogy igen olvasott lesz a magyar hírportálokon. Ne tagadjuk:  érdekel minket, milyen kép él rólunk másokban.

Az is érdekes azonban, milyen kép élt rólunk másokban – a múltban. Tavaly jelent meg a Magyarország címlapon című kötet, amely hazánk nyugati sajtóban való megjelenését mutatja be 1848-tól egészen 2020-ig. Most pedig a Rubicon Intézet jelentetett meg egy időben jóval szerényebb, mélységében azon jóval szédítőbb munkát, John Paget brit úriember 1835-37-es magyarországi útjáról készült, hétszáz oldalas útibeszámolóját, mely angolul 1839-ben jelent meg.

A hozzánk szimpátiával és megértéssel viszonyuló, alapvetően pozitív hangvételű munkát magyar először 1987-ben adták ki – akkor is csak egy részét, akárcsak 2011-ben.

Most a Rubicon a teljes munkát adta közre, mégpedig igényes, elegáns kivitelben.

John Paget – akinek munkáját posztja tanulsága szerint nemrég olvasta Orbán Viktor miniszterelnök – 1808-ban született egy jómódú angol családban. Orvosi diplomát szerzett, majd európai körutazásba kezdett, meglátogatva többek közt Franciaországot, Belgiumot és a német földet. 1835-ben találkozott Wesselényi Polixénával, aki később nem túl jól sikerült első házasságából elvált, és hozzáment Paget-hez. Paget érdeklődését is ő keltette fel hazánk iránt, aki aztán végül ide költözött, az erdélyi Aranyosgyéresen birtokot vett és gazdálkodásba fogott, fegyveresen harcolt a szabadságharcban, ami után el kellett hagynia Magyarországot, de később az osztrák hatóságok visszaengedték, s végül 1892-ben hunyt el Aranyosgyéresen.

Paget a tradíciókat tisztelő régimódi liberálisként azonosult a reformkori törekvésekkel, személyesen is ismerte Wesselényit és Széchenyit. Saját hitvallása szerint igyekezett elfogulatlanul értékelni minket – némely kritikákkal együtt is igencsak örülnénk ma, ha ilyen pozitív lenne a „sajtónk”, mint Paget munkája.

Az angol utazó szerint Magyarország kapcsán nem szabad az osztrákokra hallgatni, a „derék bécsiek” ugyanis „ostoba mesékkel traktálták” őket, hogy ott nincsenek se utak, se fogadók, se rendőrség, „a puszta földön kell hálnunk”, és bármikor kirabolhatják őket. Ehhez képest ő maga úgy ítélte meg, hogy

„Magyarországot bejárni ugyanolyan biztonságos vállalkozás, mint Angliát”.

Paget nem csak útirajzot írt, és a nemzetkarakterológiákon túl is tartogat izgalmas meglepetéseket. Bemutatja és elemzi az ország közjogi, gazdasági, politikai helyzetét, és folyton folyvás hazájával, Angliával veti össze – úgy találva, hogy a két ország közjogi intézményei és politikai önképe kísértetiesen azonos. Ugyan Paget úgy találja, van mit modernizálni az országon, de azt is látja, hogy a modernizációért épp látogatása idején is küzd a politikai elit, mondanivalójából pedig az derül ki, hogy bár hazánk nem tökéletes hely, a lemaradás-narratíva és a magyar kisebbségi komplexus egyszerűen indokolatlan – már 1835-ben is. Mint írja, az ország épp nemrég „küzdötte fel magát a modern európai országok közé”.

Nem is beszélve az ekkor divatozó anglomániáról, amit Paget érezhetően már-már túlzásnak tart. Mint írja, „az angománia manapság annyira elterjedt”, hogy a pesti szabók akkor tudnak megélni, ha azzal reklámozzák magukat, hogy náluk a ruhák a „legutolsó londoni divat szerint készülnek”.

Pedig amúgy igencsak tetszik neki a magyar divat:

Viseletüknél tetszetősebbet, férfiasabbat, ugyanakkor kényelmesebbet még soha nem láttam.”

Az „újabb magyar viselet” „páratlan szépsége és eleganciája egyetlen idegen figyelmét sem kerülheti el, sőt „hihetetlen, milyen fényűző libériába öltöztetik a magyarok többnyire még a szolgáikat is”. Sőt „a követek öltözete, a díszmagyar is tiszteletet parancsoló látvány”.

A magyar konyhát mértékkel dicséri, akárcsak a bort, ahogy lamentál a külföldi gasztronómia majmolásán is: „A magyar konyha általában ízletes, de túlságosan zsíros, nemhogy jónak nevezhetném. A nemzeti eledelek némelyike azonban egészen kiváló, csakhogy ezekkel az idegen ritkán találkozhat egyebütt, mint a parasztok házában. Akárcsak mi odahaza, a magyarok is a rossz külhoni divatot követik, s elhanyagolják atyáik pompás, egészséges ételeit. Temérdek perzső és bordói került az asztalra, s ritkaságként néhány magyar borfajta is.” Ugyanis „mindenütt a külföldiek járják”, pedig „a magyar borok nem csak jók, hanem ráadásul még olcsók is”, ezért aztán – jegyzi meg ironikusan Paget – „fogyasztásuk nem elegáns dolog”.

A magyar társadalmi viszonyokról az derül ki, hogy ugyan vannak orvoslandó visszaélések, és a nemesség egyelőre adómentes, de ezek ellenére nagy baj a kor mércéjével mérve nincs. A nemesség adómentességét épp ekkor kezdték ki, amit Paget nagyra értékel, felemlegetve a Lánchidat, a nemesi kiváltságokról pedig azt írja, hogy azok „az angol szabad ember (freeman) fogalmának felelnek meg jobban”. Ugyan a parasztság helyzetével olykor visszaélnek, de azok nincsenek rabszolgasorban, mivel „ha a törvény nem is, a szokás felruházta a magyar parasztságot bizonyos jogokkal, amelyeket nem lehet büntetlenül megtagadni tőle”. Paget kötete az a bennünk élő képet sem igazolja, miszerint az eliten túl mindenki szegény, az ország pedig lerobbant lett volna. Mint írja,

nagyon szegénynek kell lenni ahhoz Magyarországon, hogy valaki ne tudjon a vendégnek bőséges ennivalóval szolgálni”.

Ami a közjogi viszonyokat illeti, Paget angolként nagyra értékeli az íratlan, történelmi alkotmányt és a „helyi autonómiát”, azaz a vármegyék és községek ekkor még széleskörű önrendelkezését. Az ötvenkét vármegye ugyanis szerinte „állam az államban”. Úgy látja, „van valami határozottan szabad, sőt még demokratikusnak is mondható jelleg ezeken a megyegyűléseken és Magyarország helyhatósági intézményrendszerében”. Paget felteszi a kérdést: „hol kereshetjük azt a rendkívül konzervatív elvet, amely lehetővé tette az ország számára, hogy annyi veszélyt átvészeljen?” A válasz: „Úgy hiszem, ez a helyhatósági rendszer decentralizációjában található.”

Persze Paget tisztában van vele, és taglalja is, hogy a vármegyék önállósága és a hagyományos magyar alkotmány védelme Béccsel szemben összefonódott a nemesi kiváltságok védelmével, de úgy látja, hogy ez a helyzet épp változni készül. Igaza volt, és a változást meg is élte. Az a kötetből nem derül ki, hogy a nemzeti liberális eszmék és a megyék premodern autonómiáját szűkítő, 1867 utáni liberális központosításról mit gondolt. És ugyan a nemesi kiváltságot jó részét – beleértve az urbáriumot, a robotot – kritizálja, ugyanakkor

dicséri a falu autonómiáját is, ahol a parasztok választanak maguknak bírót.

És persze az arisztokrácia nemzeti liberális tagjait is szép szavakkal illeti.

Esterházy herceg palotáit lenyűgözőnek tartja, és mikor sétára megy Kismartonban, megdöbben, milyen jólétben élnek a parasztok. Aztán felvilágosítják, hogy ez azért kivételes helyzet, amit be is lát, de ez meg arra ad okot, hogy Esterházy mintagazdaságát dicsérje. Később Aranyosgyéresen ő maga is mintagazdaságot hoz létre. S ugyan az egyházak, papok is kapnak kritikát bőven – főleg a katolikus –, azok a papok, akikkel személyesen találkozik, igen jó benyomást tesznek Paget-ra. Amit több más közt igazán hiányol, az a tudatos műemlékvédelem, különösen is a gótikus emlékek védelme – így kifogásolja, hogy Fraknó várát tulajdonosa nem állítja helyre eredeti, gótikus állapotába, „mint a középkor ízlését tükröző magyarországi műemlék”. Hasonló muzeológiai lamentációkat többször olvashatunk a kötetben – és utólag talán érezhetjük is Paget igazságát.

Az egész kötetre jellemző a jóindulatú, együttérző és érdeklődő megközelítés, és a számos kritikus megjegyzés mellett is az őszinte elcsodálkozás hangja szólal meg. Érezhető, hogy

Paget nem erre számított, amikor útra kelt eme ismeretlen vidékre, és még abból is kihoz valami pozitívumot, amiben igazán indokolt az elmarasztalás reformkori önmagunk felé.

Paget épp akkor látogatta meg hazánkat, amikor saját hajánál fogva igyekezett magát kirángatni a bajból, és igencsak értékelte a akkori reformszellemet. Ráadásul később, mikor 1848 után akuttá válik a „nemzetiségi kérdés”, ezügyben is mellénk áll, azaz a nemzeti liberalizmus programjával azonosul, és a magyar szupremácia szükségessége mellett foglal állást azzal együtt, hogy a nemzetiségeket is tapasztalatai mentén bemutatja kötetében – sőt, mivel Pozsony az első állomása, hamarabb találkozik szlovákokkal, mint magyarokkal.

A forrásértékű munka egy elfogulatlanságra törekvő, őszintén érdeklődő idegen izgalmas és mély beszámolója, elemzése, ami valóban cáfolja azt a magyar értelmiség köreiben elterjedt benyomást, hogy mi mindig Európa porfészke voltunk, ahol az önző elitet leszámítva mindenki nyomorgott, és a többség sötétségben él. Sőt: Paget mind polgárokkal, mind parasztokkal tud értelmes társalgást folytatni politikáról. Megállapítja, hogy ismerősei közül „valamennyien beszélnek magyarul és németül, néhányan franciául és angolul is”. Emellett „klasszikus műveltségük, kiváltképp latintudásuk, felér a miénkkel, országuk törvényeit pedig jóval aprólékosabban ismerik, mint mi a miénket”. A kereskedők könyvkínálatán is elcsodálkozik: hogy „mennyi könyvet tartanak raktáron, s köztük milyen kitűnőeket”.

Paget munkája néhány kisebb tárgyi tévedésével együtt is sokkal pozitívabb képet mutat hazánkról, mint azt általában – köszönhetően jelentős részben a kommunista időszak erősen önostorozó és múltellenes szemléletének – reméljük, sőt pozitívabbat, mint amit mi magunk gondolunk hazánk korabeli állapotairól. Lényegében egy esendő, de kedves – a vendégszeretetet többször hangsúlyozza –,

az életet szerető ország képe bontakozik ki előttünk, ami épp megrázta magát, és izgalmas változásokon készül átesni.

John Paget könyvet izgalmas olvasmány mind néprajzi, mind szociológiai, mind politikai szempontból, és persze korabeli útikönyvnek is felfogható. Érthetetlen, hogy eddig nem jelent meg magyarul teljes egészében, de végre a Rubicon Intézet gondozásában a hiány pótlásra került. John Paget kötete betűk spiritusza, lélekerősítő és önbizalomerősítő a magyar olvasónak.

John Paget: Magyarország és Erdély. Rubicon Intézet, 2022

Összesen 40 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

@fogas paduc
Aki egyetért a NER-tagságából, hogy a korrupt tolvajokat lámpavasra kell húzni, az nyomjon egy lájkot!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés