A jobboldal nem csak frázisokat pufogtat – Bagi Iván a Mandinernek

Akik jobban ismerik, talán tudják önről, hogy írással is foglalkozik, jó pár regénye jelent már meg, az utóbbi időkben pedig verseket ír, most jött ki a második verseskötete, az „Egy a semmiből”. Hogy kezdődött a kapcsolata az irodalommal?

A versírás korábbi időkre nyúlik vissza, mint a próza: ha emlékezetem nem csal, már nyolc-kilencévesen írtam verseket; e téren később óriási szerencsém volt a gimnáziumi magyartanárommal, Tomaji Attilával, aki költőként fáradhatatlanul lelkesített, inspirált. Megosztó figura volt egyébként, volt köztünk egy egészséges rivalizálás is. Az ő ösztökélésére elindultam egy gimnáziumok közötti irodalmi versenyen, és budapesti harmadik lettem, később az országosan megrendezett nagy költészeti versenyen is bekerültem az első tizenötbe, a győztes akkor Varró Dániel költő lett. Ez jókora csalódás volt számomra, nem feltétlenül az ő személye miatt, hanem egyszerűen a kudarcélmény okán. Persze az első tizenötbe bejutni is szép eredmény sokezer feltörekvő ifjú közül, de ezt abban a pillanatban nem így láttam. Huszonéves koromra aztán fokozatosan megtaláltam magamnak a prózaírást, és elhagytam a költészetet, egészen 2018-ig. Aztán valahogy spontán módon írtam néhány verset, pusztán a magam szórakoztatására, amelyeket másoknak is megmutattam, akik azt tanácsolták, keressem velük meg Orbán János Dénest az Előretolt Helyőrségnél. Bár nem éreztem túl meggyőzőnek ezeket a műveket, egy teljes kötet összeállítása pedig egészen megugorhatatlan feladatnak tűnt, az ő biztatására örömmel belevágtam, s rövid idő alatt 250 verset írtam. Ebből született meg az első kötet, A törődés eredete. A mostani viszont már több ennél: tematikus, kidolgozott ciklusokból áll, alapvető ontológiai kérdéseket feszeget. Voltaképpen eddigi élettapasztalataim együttese, karanténmagányom gyümölcse.

Hogyan élte meg ezt az időszakot?

Szerencsémre, eléggé visszahúzódó ember vagyok, az internetes- és Nacsa Olivérrel közösen vezetett tévéműsorunkat jellemzően nem közönség előtt rögzítjük, illetve mi már a járvány előtt is meglehetősen kevés fellépést vállaltunk. A szakmai dolgoktól vagy az életbevágó egzisztenciális problémáktól eltekintve a változás azoknak volt igazán látványos, akik szeretnek pezsegni, sokat utaznak, ha úgy tetszik: hamisítatlan életművészek. Friderikusz Sándor mondta az ilyen jellegű kérdésekre viccesen, hogy ő egy az egyben ugyanazt az életet éli, mint korábban (nevet). Ami engem illet, nekem ennél fontosabb volt, hogy végre újra előtérbe került az életemben az írás, rengeteget olvastam is, például Thomas Bernhardtól, Thomas Manntól, Aldous Huxleytől, vagy egyik legnagyobb kedvencemtől Marcel Proustól… – klasszikusoktól főleg.

Kortárs írókat, költőket is olvas?

Meglehetősen kritikus vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének a maiak között is jók: Falusi Mártont például kifejezetten remek költőnek tartom, Karl Ove Knausgårdot vagy Jevgenyij Vodolazkint pedig jó írónak, de Krasznahorkai Lászlót és Nádas Pétert is szeretem. A lényeg, hogy az adott szerző inspiráljon, gondolatokat, érzéseket ébresszen, legyen saját karaktere. Őszintén szólva, manapság ezeknek a kritériumoknak egyre kevesebben felelnek meg, nem úgy, mint a régi nagy klasszikusok idejében.

Mennyire volt nehéz rátalálni a saját hangjára?

Az említettek, s főleg Bernhard lelkiségéből sokat merítettem – prózában. A költészetemben kevésbé voltak inspiráló személyek. E tekintetben hatalmas mázlinak tartom, hogy nekem tulajdonképpen saját magamat kellett felépítenem: mi tagadás, a stílusom kissé töredékes, a verseim kohéziója sérülékeny, ennek ellenére úgy látom, egy-egy sor meglehetősen kiforrottnak mondható közülük, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy a saját lábukon is megállnak. Egyébként korábban úgy próbáltam tanulni, hogy előbb szerkesztőkkel, majd kortárs költőkkel barátkoztam. De mivel a legtöbben kivédhetetlenül bele vannak fásulva a saját tevékenységükbe, nem szívesen beszélnek arról a speciális technikai és szellemi apparátusról, amellyel írás közben dolgoznak. Ezért tőlük inkább habitust, életérzést tudtam magamba szippantani. Ugyanakkor időnként kiábrándított egy kicsit, hogy sokaknál ez is csak ugyanolyan szakma, mint bármelyik másik. Darab-darab, munkadarab. 

Távol esik a jelenleg divatos programozási nyelvtől – amelyen éppen érdemes írni, ha az ember szerzőként sikeres akar lenni, függetlenül attól, van-e saját egyénisége vagy nincs.

Első kötete kapcsán kapott bírálatokat?

Igen, eléggé vegyesnek érezték, teljes joggal, de úgy vélem, azért abban is fellelhetők jó versek. Senki sem tagadta, hogy szárnypróbálgatás volt a javából, kerestem a stílusom. Azt hiszem, nincs ezzel semmi probléma. Az „Egy a semmiből” már ennél sokkal többre hivatott, komoly mondanivalója van, és a stílusa is csiszoltabb és árnyaltabb lett. Persze az is lehet, hogy csak azért nem szedtek le eddig az irodalmi határvadászok, vagy ahogy a média világában hívják őket, kapuőrök, mert valószínűleg egyelőre tudomást sem kívánnak venni a létezésemről. (nevet)

Ha jól tudom, újabb regényen töri a fejét.

Egy kisregényben gondolkodom, amelynek munkacíme: „Dicsőség az embernek”! Egy disztópia a nem is olyan távoli jövőben, amikor a túlnépesedéstől szenvedő, szinte lakhatatlanná tett Földön végül a progresszív politikai erők győzedelmeskednek. Világköztársaságot alapítanak, amelynek lüktető fővárosa az Egalité névre hallgat, s a szabadság és egyenlőség nevében furcsa diktatúra uralja. A regény a ma meglévő nyugati társadalmi tendenciákat gondolja tovább, például a kritikai genderelmélet kapcsán. A történetben például tilos bárkinek kimondottan nőiességének vagy férfiasságának megfelelően öltözködnie, mert azzal mélyen sérti azoknak az érzékenységét, akik egyikhez sem sorolják magukat, sőt, egy idő után az emberi mivoltját is el kell takarnia mindenkinek, különös tekintettel azon állampolgárokra, akik még nem döntötték el, hogy tejesdoboznak vagy telefonfülkének vallják-e magukat (nevet). Eközben TB-támogatással csonkolnak embereket szociális pontrendszer alapján, mert egészségesnek, épnek lenni kirekesztő állapotot jelent a hátrányos helyzetben lévőkkel szemben. A végkifejlet pedig természetesen egy nagy, kollektív öngyilkosság lesz – de nem szeretném lelőni a poént. A könyvnek egyelőre még csak a vázlatos töredékei vannak készen, de a fókusz – a szabadság álcája mögé bújtatott infernális rabság orwelli víziója – egyértelmű.

Vannak ijesztő változások, de biztosan ez az eredőjük?

Az emberiség kollektív intelligenciája már régen lemaradt a technológiai fejlődés mögött, s közben, ahogy Ludwig Feuerbach is felfedezte, elég, ha az új idők embere felcseréli az alanyt a tárggyal – mintha nem Isten teremtette volna az embert, hanem fordítva: a posztmodern materialista totalitarianizmus mára maradéktalanul száműzte Istent a világmindenség képletéből. Miközben mindenhatónak gondoljuk magunkat, felszaggatjuk a földből a gyökereinket, leromboljuk az identitásunkat – pedig ezek nélkül nem marad semmi, értelmetlenné válik a létezés. Akárhogy is csűrik-csavarják korunk genderelmélettel foglalkozó, minden hájjal megkent, feketeöves ideológusai, az identitás alapvető adottságai éppolyan elengedhetetlenek a puszta létezéshez, mint a levegő. Nekem

A legtöbben, akikkel annak idején együtt indultunk, nem élték meg még a negyvenedik életévüket sem. Szörnyen hangzik, de sajnos így van. A járvány is rámutatott arra, hogy sürgősen ki kell mozdulnunk a komfortzónánkból, ha életben akarunk maradni, mert a rögvalóság törvényeit hidegen hagyják az emberiség elrugaszkodott okoskodásai...

Hogyan reagált arra, amikor megjelent a vírus?

Nagyon megijedtem, főleg azután, hogy láttam, mit művelt az első hullám Olaszországban. Úgy éreztem, legyőzhetetlen ez a járvány. Tavaly egyébként én is átestem a fertőzésen, még augusztusban, és viszonylag sokáig lábadoztam utána. Közben szomorúan tapasztaltam a szűkebb és tágabb környezetemben élők kezdeti reakcióit: láttam, ahogy a halál szelének legyintésére feltámadt az emberekben a félelem, hogy mégsem élünk örökké. A magány sok sallangot eltüntetett, a lényegesebb dolgokra helyeződött a hangsúly: az emberi kapcsolatokra. Iszonyú volt szembesülni, hogy mennyi emberéletet követel a járvány, ugyanakkor voltak spirituális vetületei is ennek az időszaknak: furcsa volt látni például, hogy miként lélegzett fel a természet, hogy milyen szikrázóan tiszta a levegő. François-René de Chateaubriand szerint a nyomor és a csoda ikertestvérek lehetnek, mert mindig kéz a kézben járnak. Felemelő és nyomasztó volt egyszerre átélni, hogy például Budapest, amely korábban teljeséggel élhetetlen volt, amikor kényszerűségből mindenki visszafogta magát, kiüresedett, mint egy atomvillanás után.

Nem tudom, járt-e mostanság a városban…

Igen, éppen lendülünk vissza a ló egyik oldalára. A járványnak lassan vége, nem hiszem, hogy jövőre visszatérne, de a negyedik hullámtól azért még tartok – bár szerencsére, hála az orvostudománynak, már sokan be tudták oltatni magukat itthon. Ez mindenképpen kedvező fejlemény, főleg ha ebből a másfél évből tanulunk valamit: hogy érdemes együtt lélegezni a természettel, mélyebb gyökereket ereszteni és alázatosnak lenni a teremtett világgal szemben.

Ez úgy hangzott, mint valami jó konzervatív manifesztum.

Ebben az életkorban miért kellene értéksemlegesnek lennem? Ha megnézzük Sándor György, Fábry Sándor vagy Hajós András utánozhatatlan humorát, azok is egy-egy világnézetet takarnak: konzervatív vagy liberális értékrendet, döntse el mindenki saját maga. Érdekes, utóbbit egyébként nem szégyen felvállalni, a konzervatív értékrenddel átszőtt humort viszont előszeretettel szokták kormánypártinak bélyegezni. Mindazonáltal nálam gyakran terítékre kerülnek közismerten jobboldali emberek is, sőt maga a miniszterelnök is.

Volt, hogy jelezték már Önnek, eddig és ne tovább?

Mármint?

Például, hogy ezt vagy azt az embert nem kellene kifigurázni.

Nekem ilyen élményem még nem volt. Más kérdés lépten-nyomon azt tapasztalni, hogy

és láthatóan van megrendelő is – mindig, mindenhol van megrendelő. Érdekes, a régi, a kétezres évek előtti baloldalnak szimpatikus vonása volt, hogy jobban fel merték vállalni a nyilvánosság előtt a nagy belső vitáikat, mostanság ezen a téren mintha sokat szűkült volna a mozgásterük.

Baj, ha összetartanak emberek, akiknek vannak bizonyos közös értékeik?

Az összezárásban nem találok semmi kivetnivalót, se jobb-, se baloldalon, de az egészséges önkritika azért sosem árt. Ezzel párhuzamosan úgy látom, a jobboldal elkezdte kiforrni magát, egyenrangú, érvényes válaszokat tud adni a világot érő nagy kihívásokra: a migrációtól az LMBTQ-mozgalmon át a klímaváltozásig. És ezek már nem csak üres frázisok, hanem letisztult, kiérlelt mondatok, amelyek mögött gondolat, tartalom is van.