A saját porta előtt

A kis karácsonyfa egy pillanatig mozdulatlanul áll a levegőben, mintha valaki kikapcsolta volna a gravitációt. Persze ez csak érzéki csalódás, a tömegvonzás teszi a dolgát, és a harmadik emeleti teraszról lazán kidobott fácska egy másodperc múlva már a fűben hever. A csikkek és az elszórt csoki­papírok mellett. Vannak még testvérei, az egyik karácsonyfa órákon át egy szervizút közepén élvezi a téli napsütést, az autók csak kerülgetik, amíg valaki fél percet nem áldoz az életéből arra, hogy odébb húzza. Kicsit távolabb a gyalogosok piszkos, nyálkás halmokon csúszkálnak. Korhadt falevél állt össze ki tudja mivel valami sötét izévé a járdán.

Az erdő szélén sitt, összetört létra, sörösdobozok. Beljebb egy illegálisan kialakított hegyi biciklis ugratópálya legalább egy tucat akadállyal. Az odavezető ösvények már mély vályúk, kikoptatta őket a sok fékezés. Egy-egy kanyarnál jobb, ha hallgatózik az ember, mert jönnek lefelé, mint a villám. Az egyik ugrató mellett szögek rozsdásodnak, ősszel még dolgozhattak rajta szorgos kezek. Komoly, megsüvegelendő társadalmi munka van az egészben, sok száz óra. Egyébként remek sport ez, támogatandó. Mindez egy természetvédelmi körzet közepén? Végül is miért ne, mit érnek a törvények, ha senki sem tartatja be őket? A túraösvény parkolójának betonja alig látszik. Fentebb valaki úgy gondolta, hogy jó ötlet aprókövet kiszórni az útpadka mellé. Egy hegyoldalban. A lezúduló víz persze nem foglalkozik az elméletekkel. Mint mindig, vannak az elméletek, és van a valóság.