Pünkösdi tanítás a közösséghez tartozás fontosságáról

II. évfolyam 22. szám | Első karakter
2020. május 28.

Constantinovits Milán

Hosszú idő után úgy tűnik, végre fellélegezhetünk. Egy karanténba zárt ország lép ki most a napfényre. Jogosan érezhetjük, hogy kiérdemeltük végre, hiszen megvívtuk a magunk szabadságharcát az utóbbi hónapokban. Ez a harc főként a lelkekben zajlott: igazodni a szigorú korlátozásokhoz, megőrizni munkahelyet, hidegvért, egyensúlyt a négyzetméterekre szűkített lehetőségek közt. Ám a túléléshez az összeszorított fogak mellett kellett egy olyan országvezetés is, amelynek volt ereje szembenézni a válsággal, és kiüresedett retorika helyett cselekedni.

A felszabadultság pillanataiban azonban érdemes felidézni, hogy a járvány elleni szívós küzdelem terhei elsősorban az egészségügyi dolgozók, illetve a pedagógusok vállára nehezedtek. Erőfeszítéseiket akkor is kötelességünk majd megbecsülni, amikor nem szorongat minket semmiféle kataklizma. Amikor békeidőben újra természetes lesz, hogy bármikor orvosi ellátásban részesülhetünk, hogy gyermekeink iskolában tanulhatnak.

Szimbolikus, hogy a karanténkorszak lassú lecsengése, a magunkra eszmélés öröme egybefonódik pünkösddel, amely nekünk, magyaroknak egyébként is jelképes erejű. A szemünk előtt zajlott ünnepeink metamorfózisa: a világjárvány idején jeles napjaink új üzenettel, új tartalommal gazdagodtak. Március 15-én a személyes szabadság értékelődött fel, húsvét a feltámadásról, az élet újraindulásának kollektív igényéről szólt. Most pedig az egyház megalapításának, a Szentlélek kiáradásának ünnepe közeleg, ami a vallásos olvasaton túl a hagyományok erejéről, a közösséghez tartozás fontosságáról tanít.

Pünkösd ünnepe ugyanis összeforrott a nemrég hungarikummá is avatott csíksomlyói búcsúval. Évről évre felidézzük, hogy jó magyarnak lenni, jó érzés együtt megélni azt az erőt és töltekezést, ami a közösségben rejlik. Hogy milyen egymásnak kezet nyújtani Budapesttől több száz kilométer távolságra, ahol mégis az otthonosság, a hazatérés érzete uralkodik. Olyan nemzeti találkozás ez, amit a tragikusan fiatalon elhunyt költő, Dsida Jenő is megálmodott: „Székelyek, ott a bércek szikla-mellén, / üljetek mellém! / Magyarok ott a Tisza partján, / magyarok ott a Duna partján, / magyarok ott a tót hegyek közt / s a bácskai szőlőhegyek közt, / üljetek mellém. / Magyarok Afrikában, Ázsiában, / Párizsban, vagy Amerikában, / üljetek mellém!”

„A nemzet mint közösség nem tud és nem fog feloldódni sem a parttalan összeurópaiságban, sem a globalizmus áramlataiban”
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés