Nem akartam világpolgárrá válni

2020. május 7.
Márkus Zsolt ma egy globális multi vállalat külföldi központjában dolgozna vezetőként, ha nem veszi a fejébe, hogy inkább itthon építi fel saját high-tech „paradicsomüzemét”. A cégtulajdonost a külföldön dolgozó magyarok hazacsábításáról, a hazai agráripar helyzetéről és arról kérdeztük, mitől finom igazán a paradicsom.

Rádi Balázs interjúja a Mandiner hetilapban.

Multis vezetőként aranyélete volt, mégis úgy döntött, itthon kezd saját vállalkozásba. Miért?
A multik világában ha valaki egy bizonyos vezetői szintre jut, csak úgy tud továbblépni, ha világpolgárrá válik. Amikor 2014-ben elértem a hazai üvegplafont, feltették a kérdést, hogy az Egyesült Államokba vagy Kínába akarok költözni családostul. Ha az ember nekiindul a világnak, számolnia kell azzal, hogy nehéz utána visszajönni Magyarországra, mert itthon nem lesz már megfelelő szintű pozíció. Pontosan tudtam, hogy nem akarok világpolgárrá válni – a családi kötődés, a gyökerek nagyon fontosak nekem. Nem kívántam egy globális cég amerikai központjában azért küzdeni, hogy még néhány százalékponttal javuljon a profitabilitás: nem éreztem benne sem a kihívást, sem az értékteremtő munka lehetőségét. A másik ok, hogy addigra megteremtettem az alapvető egzisztenciámat, és egyre inkább olyasvalamivel szerettem volna foglalkozni, amivel értéket hozhatok létre, és nyomot hagyhatok. Minden projektnek van valamilyen „jósági foka”, én pedig az országnak akartam használni azzal, hogy itthon építem fel a vállalkozásomat. Azt is láttam egyébként, hogy a legtöbb esetben a magyar kis- és középvállalatok üzleti érettségi szintje és technológiai fejlettsége össze sem hasonlítható egy nyugat-európai vagy akár egy kínai cégével. Világos volt, hogy az ismereteim alapján tér és lehetőség nyílt számomra.

Meghatározzák-e mai sikereit a multinál szerzett tapasztalatok?
Alapvetően meghatározzák. A Veresi Paradicsom Kft. kilencven százalékban úgy működik, mint egy multi. A munkavállalók ötödét Nyugat-Európából csábítottam haza, és nem a mostani válság idején, hanem még előtte, amikor jelentős konjunktúra volt, tehát tiszta verseny zajlott a munkavállalók kegyeiért. Olyan munkahelyi kultúrát és javadalmazási rendszert kellett kialakítani, amellyel el tudtam érni, hogy ne csak a vezetők, hanem a zöldmunkások – vagyis a betanított alkalmazottak – is érdemesnek tartsák a hazatérést.

A megbecsülés és a javadalmazás a visszacsábítás receptje?
A vállalati kultúra, a versenyképes projekt és a javadalmazás együtt. Az országok költségszintjei közötti különbséget általában mindenki elfogadja, de az életminőség különbségeit már kevésbé. Mi mégis képesek voltunk Ausztriából és Hollandiából is visszahozni a munkavállalókat. A vállalati kultúránk vonzó, s életpályamodellt igyekszünk teremteni: nálunk például a zöldmunkások tréningeken vesznek részt, teszteket írnak, folyamatosan fejlődnek. Ha elég jó szintet érnek el, kétéves szerződés birtokában külföldre mehetnek dolgozni. Társcégeinkhez szerződnek, megfelelő minőségű munkát kapnak, és jobban keresnek, mint Magyarországon. Olyan fiatalokról van szó, akik arra vágynak, hogy minél gyorsabban megalapozhassák az egzisztenciájukat. Noha nehéz a fiatalokat az agrárszektorba csábítani, ezt működő megoldásnak látom. Minden szempontból nyerek, hiszen két év múlva visszakapom a munkavállalómat, ráadásul a nyugat-európai vállalati kultúrában megedződve magasabb munkamorállal tér haza. Persze az is fontos, hogy a fiatalok belássák: nyugaton sem minden fenékig tejfel, ott is ára van mindennek, ott is keményen meg kell dolgozni mindenért.

Címlapkép: Agrárminisztérium / Pelsőczy Csaba

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés