Karanténfáradtság és következménye

2020. április 30.

Szánthó Miklós
A veszélyhelyzet liberális kritikája valójában antidemokratikus tendenciákat erősít: eszerint a politika legitimációs alapja nem is annyira a választói felhatalmazás, hanem az, hogy a döntéshozatal megfelel-e a „nyugati mércéknek”.

Komoly hiba, hogy sosem tanulunk a múltból. Hozzáteszem: e hibát én is gyakorta elkövetem. Itt van például az a jól összehangolt, kívül és belül professzionálisan megkomponált támadássorozat, mely a magyar kormány által kihirdetett veszélyhelyzetet, illetve az azt „megerősítő”, az Országgyűlés által megszavazott koronavírus-törvényt illeti. Magam is – akár e lap hasábjain – többször igyekeztem a korábbi alkotmány, a hatályos alaptörvény, illetve egyéb jogszabályok alapján bemutatni a vonatkozó jogi környezetet, azt, hogy miért járt el helyesen a kabinet, illetve a parlamenti többség a különféle döntések meghozatala során a jelenlegi járványhelyzetben. Hogy a veszélyhelyzet alkotmányos kereteire vonatkozó szabályok 1990 óta nagyjából ugyanazok, hogy 1996 óta a törvény egyértelműen megjelöli a „tömeges megbetegedést” mint a veszélyhelyzet kihirdetésének egyik alapját, hogy magát a veszélyhelyzetet mindig csak és kizárólag a kormány hirdetheti ki és szüntetheti meg – ahogy területi korlátozásokkal már történt ez az elmúlt évtizedekben számos alkalommal – és hogy a rendkívüli rendeletek hatályát „időkorlát nélkül” meghosszabbító felhatalmazást az országgyűlési többség bármikor visszavonhatja.

Tették ezt még rajtam kívül nyilvánvalóan mások is, akik a józan ész talaján állva úgy gondolták – és ez közös, nagy hibánk volt –, hogy ez a vita ténykérdések megítéléséről szól, és az alaptalannak érzett kritikák megtorpedózásához elegendő az egyes jogszabályhelyek szövegére rámutatni. Óriásit tévedtünk. Az Alapjogokért Központ még azzal is megpróbálkozott, hogy felgöngyölítse a különböző tagállami szabályokat és gyakorlatokat a járványügyi intézkedések kapcsán, hogy lássuk, tényleg ahány ház, annyi szokás, különleges jogrendek kapcsán lehetetlen „európai standardokról” beszélni, pláne számonkérni őket. Mindhiába. Ahogy az elmúlt tíz év során, a liberális demokrácia misszionáriusai most is több hullámban indították profán politikai hittérítésüket, és ha az első körben felhozott „érveikről” kiderült, hogy valótlanok, akkor arcizomrándítás nélkül álltak elő a farbával – azzal, hogy azért van Fidesz-diktatúra, mert a kormánypártok kétharmaddal bírnak.

Gesztusaik hivalkodó üressége ugye azzal indult, hogy nincs is szükség különleges jogrend kihirdetésére, a békeidőben is rendelkezésre álló járványügyi intézkedések bőven megteszik. Aztán kiderült, hogy a helyzet kezeléséhez nem elegendők egyedi hatósági aktusok, hanem általános, az élet majd minden területére kiterjedő rendkívüli intézkedéseket kell hozni. Ez volna a veszélyhelyzet. Erre meg azt mondták, hogy „jó-jó, értjük (már), hogy kell”, de az alaptörvény járvány esetén ennek kihirdetésére nem ad lehetőséget. Ezt követően kisült, hogy lehet, alkotmányunkban nincs ott függelékként a „kis járványhatározó”, de huszonnégy éve úgy szól a törvényi rendelkezés, hogy az ipari szerencsétlenség és a természeti katasztrófa mellett a járvány is indokolhatja a veszélyhelyzet kihirdetését. Jöttek azzal is, hogy „rendben, indokolhatja”, de erre csak a parlament jogosult, majd mikor az is egyértelművé vált, hogy ez nem így van, és az alkotmány előírásait követve – a veszélyhelyzet kihirdetését magát nem érintve – a kormány beterjesztette a koronavírus elleni védekezésről szóló törvényjavaslatot, és az Országgyűlés kétharmada el is fogadta, akkor zendített rá a kórus a „nincs időkorlát, kiiktatták a parlamentet” című műdalra. Ekkor többen szembesültek a „magyar csodával”: azaz hogy a CNN szerint Orbán Viktor személyesen lakatolta le a Parlament ajtaját, az Országgyűlés mégis ülésezik. Majd mikor rákényszerítették szemüket annak a két paragrafusnak az elolvasására, mely szerint a járvány során hozott intézkedések meghosszabbításához adott felhatalmazás a törvény szerint maholnap annullálható, és az Országgyűlés az egész jogszabályt hatályon kívül helyezheti, amikor csak akarja, na, akkor jött a durrbele. Már az, hogy ez az egész csak egy „rút sybaríta váz”, hiszen a Fidesznek kétharmada van a parlamentben, tehát hiába van bármilyen alkotmányos-törvényi garancia, saját képviselői úgysem fogják gátolni a miniszterelnököt álnok, Lengyel László leghajmeresztőbb jóslatait is bőven felülíró terve megvalósításában. A kedvencem a The Economist volt, konkrétan azt írta – miután az elmúlt hetekben megjelentetett vagy három cikket arról, hogy mennyire feltrancsírozták itt a korábban orvul meggyilkolt alkotmányos szabályokat –, hogy „a parlament visszavonhatná Orbán új jogköreit, de mivel pártjának stabil többsége van, ilyesmire nagy valószínűséggel nem fog sor kerülni”.

Nem az itt a gond, hogy milyen jogszabály születik, hanem hogy egy demokratikus választás útján felhatalmazást nyerő jobboldali kormánytöbbség fogadja el
Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés