Egy nyár a Berlin-India-New York tengelyen

2019. július 29. 13:02

Tóth Eszter Zsófia
Vendégszerző

Az amerikai álom továbbra is vonzó: olyan, mint a mi világunk, „csak” javított kiadásban.

Berlin – Karaikudi – New York: három város, három fázis?

Emlékszünk még a hidegháború időszakának kissé álságos felosztására? Első világ – második világ – harmadik világ. Ebből a hármasból lényegében csak az egyik maradt meg, a harmadik világ, amit másképpen „fejlődő országoknak” is neveztünk. Nos, mára a helyzet megváltozott: a harmadik világ részben az első világba költözött, részben feljött a második helyre és az elsőt is ostromolja. Egyes helyszínek meg az első-második világból lecsúsztak az egykori „harmadik” helyre. Egyszóval, a dolgok mintha itt-ott összekeverednének, máshol meg élesen szétválnak.

A tavasz végén, a nyár elején alkalmam nyílt három teljesen különböző világba bepillantani.

Berlin

Csaknem másfél évtizede nem jártam Berlinben. Ilyen időtáv esetén persze könnyű nagy léptékű változásokat felfedezni, de mégis, mintha egy teljesen másik városban jártam volna.

Berlin ultramodern és szélsőséges

– ez utóbbi alatt azt értem, hogy nagyon európai és nagyon nem európai. Amolyan poszt-európai, poszt-nyugati város. Megfoghatatlanná vált, nehéz lenne rá mit mondani, hogy mitől önazonos.

Mit jelent ma Berlin? A kelet-nyugati megosztottság, vagyis a kommunista diktatúra és a szabad világ közötti határvonal a mai napig felfedezhető, dacára az egykori NDK területére szó szerint ömlő márka-, majd eurómilliárdoknak.

Ami az NDK-s múltat illeti, nagyon izgalmasan foglalkoznak a múltjukkal. Ez a kevésbé közismert Stasi Múzeum állandó kiállításáról is visszaköszön. A tartótiszteknek és hálózat tagjainak itt arcuk van: megismerhetjük az ő történeteiket is, beszervezésük módját és körülményeit, élethelyzetüket, döntéseik motivációit. Ahogyan azt Anna Funder Stasiland című kötetében megírta, itt az is megtörtént – és ez a kiállításon is látható – hogy a félig megsemmisített Stasi-iratokat, amelyeket a papírdaráló részlegesen tett tönkre, digitális technológiával rekonstruálták. (Épp ilyen iratmegsemmisítés zajlott 1989-ben Drezdában, amikor Putyin jelenlegi orosz elnököt KGB-s munkatársai kiküldték, tartsa szóval a székházat ostromló tömeget.) Persze, mint minden utazáson, ezen sem bírtam ki szakkönyvek vásárlása nélkül. Lenyűgözött Ruth Hoffmann Stasi Kinder kötete, amelyben egykori Stasi-tisztviselők gyermekei szólalnak meg, e számunkra taszító örökség életútra gyakorolt hatásáról is tudomást szerezhetünk.

A múlt mellett a jelenben is érdekes kérdések merülnek fel. Berlin az a város, ahol mindig történik valami, unaloműző mindig akad. Érkezésem után is belecsöppentem egy parkban a vasárnap délutáni nyilvános karaokeshow-ba, ahol mindenkinek nagy sikere volt. Láttam punkokat, akik mintha a Kinder vom Bahnhof Zoo szereplőinek sorsát élnék újra. Ám van ennek a mai berlini világnak egy számomra félelmetes arca is: mintha hullana szét az, amit nyugati civilizációnak nevezünk. Az iskolában a muszlim bevándorló gyermekek túlsúlya azt jelenti, hogy a nem muszlim gyermekeknek kell igazodniuk az ő szokásaikhoz. Ha Ramadán van, az mindenkit érint. Felmerült a többnejűség, a női körülmetélés és a saria, mint külön a muszlim közösségek tagjaira érvényes jogrend alkalmazása is. Eközben az állami apparátus roskadozik, túl van terhelve – nem utolsósorban a migránsok szociális ügyeivel. Sajnos ez nem tölt el olyan optimizmussal, mint Jenny Erpenbeck egyébként kiváló regényének a Megy, ment, elment-nek főhősét. A csillogó felszín alatt ugyanis az általunk elképzelt, megálmodott és megszokott Európa helyett valami egészen más bontakozik ki.

Karaikudi

Ez a városnév némileg magyarázatra szorul. Karaikudi egy „kisváros” – amolyan megszokott, 100 ezres település – Dél-Indiában, a 72 millió lakosú Tamil Nadu szövetségi állam Sivaganga megyéjében. A megye Sri Lanka (Ceylon) szigetével szemben fekszik az Indiai-óceán partján, de maga Karaikudi a szárazföldön beljebb helyezkedik el. Karaikudi városa a történelmi Chettinad régió része, amely templomairól, konyhájáról és bankár-uzsorásairól híresült el. Azonban itt helyezkedik el az Alagappa Egyetem is, amely Indián belül a 27. helyet érte el 2018-ban, ami nem is olyan rossz, ha figyelembe vesszük, hogy az egész országban (Indiában) 821 egyetem található. Indiáról általában nem nagyon értesülünk a hazai sajtóból, de a nőkkel kapcsolatos bűncselekményekről a rossz hírek azért az elmúlt években átütötték az ingerküszöböt. Talán ennek is köszönhető, hogy a kérdés rendezésére, a nők helyzetének javítására mintha súlyt helyeznének. Az Alagappa Egyetem ezért európai szakértőt keresett, hogy a curriculumba a tervezett Women Studies kurzust fel tudják venni és nemzetközi példák alapján ki tudják dolgozni. Hangsúlyozni szeretném, hogy nem „gender studies” politikai tudományáról beszélünk: ez Indiában, ebben a férfi-női princípiumokhoz ragaszkodó országban nem igazán férne el. Az is kiderült, hogy saját szempontjaik megtartásával szeretnének tanulni tőlünk, európaiaktól: a tudományos tanács ülésén világosan kiderült, hogy egyáltalán nem „token whiteface” alapon hívtak meg. Inkább olyasvalakiként, akinek az európainak tekintett tapasztalataira, tudására számítanak – persze csak arra, ami az ő indiai világukkal összefér.

India az odalátogató nyugati embert vagy lenyűgözi vagy elriasztja.

Aki alternatív gyógyászati eszközök megtapasztalására vágyik kényszerből vagy kíváncsiságból, vagy az egy-egy életmódközpont, szellemi vezető köré csoportosuló feelinget szeretné megtapasztalni, nyitott a buddhizmus iránt, elégedetten távozik. Aki nem, annak meglepő, hogy az utcakép olyan, mintha egy másik korba csöppentünk volna. Annak ellenére így érezhető, hogy mobiltelefonja itt is van a nagy többségnek. Sőt, Tandzsavúr templomában folyamatosan mosolygó indiai nők állítottak meg, köröttük sok gyerek, hogy közösen szelfizzünk, mert ők még nem láttak fehér bőrű, szőke hajú nőt. Helyi idegenvezető nélkül veszélyes elindulni, az én kísérőm angolul kiválóan beszélő, keresztény egyetemista volt. Legtöbben motorral vagy gyalogosan közlekednek: ritka az, hogy a motoron csak egy ember ül, inkább kettő, néha három. Kézzel esznek, így étkezés után mosnak kezet, nem előtte. Az egyetemen nem légkondi, hanem ventillátor hűti a termet, és az értekezlet közben tejes teát szolgálnak fel. És a mindjárt náluk azt jelenti, hogy több órán át semmi nem történik, amely nekem, a feszesebb ritmusú élethez szokott kutatónak, édesanyának és európainak megdöbbentő és bosszantó. Ha manapság a lelassulás a divat, úgy tűnt, nekik ez nem fog nehezen menni.

New York

New York még mindig „a város”, a nagy olvasztótégely. És ezt most ezt elismerésként írom. A nyugati világ központja, az amerikai álom kiindulópontja. New York fél évszázaddal ezelőtt még egy hanyatló város volt, egykori nagysága romjain szemét és bűnözés vertek tanyát. Az 1980-as évek általános gazdasági fellendüléséből („reaganomics”) azután New Yorknak is szépen jutott, bár a demokrata városvezetés alatt a bűnözés tovább emelkedett. 1994-ben döntő változás történt: egy keménykezű republikánus, Rudolph Giuliani polgármestersége helyreállította a törvényt és a rendet. A Giulianit követő Bloomberg nagyjából ugyanúgy vitte tovább a boltot. 2014-től azután egy demokrata, Bill DeBlasio lett a város vezetője, aki eltérően a demokrata főáramtól, nem játszik antiszemita húrokon – egyébiránt azonban kacérkodik a republikánus örökség felélésével. New Yorknak nagyjából egyharmada fehér, egyharmada latin, negyede őshonos fekete, míg a maradék ázsiai. Ennek ellenére

New York nyugati város – és talán európaibb, mint Berlin.

Olyan, mint a mi világunk, csak jobban szervezett, és egy nagyobb színpadon játszódó élettel. Hogy miért éreztem hasonlónak, otthonosnak? Valószínűleg azért, mert a közjóból nem engednek, és nem töredezik úgy szét bezárkózó, ellenséges közösségekre, mint a nyugat-európai nagyvárosok. Aki New York-i szeretne lenni, annak a mi, európai normáink szerint illik öltözködni. Aki itt szeretne élni, az beilleszkedik és nem saját normáit erőlteti rá a környezetre. Nem követeli az ellátást, hanem dolgozik, udvarias, megbízható.

Az amerikai álom része nem csak a szakmai siker, hanem a család is. Mivel az én nemzedékemnek kollektív vizuális élménye volt a Word Trade Center tornyainak összeomlása – aznap palacsintát sütöttem és barátaink jöttek hozzánk vendégségbe, de eltérően más alkalmaktól, mikor önfeledten beszélgettünk, mint a huszonévesek szoktak, sóbálvánnyá dermedve bámultuk a televízió képernyőjét. A 9/11 Museum méltó megemlékezés, a digitális kultúrában szocializálódott kamasz fiammal órákat töltöttünk el benne. Július 4-én, a Függetlenség napján is amikor sok-sok kicsi amerikai papírzászlók borította az emlékezés helyét. Amerikainak lenni azt jelenti, hogy büszkék amerikai identitásukra. 2001. szeptember 11-nek hősei lettek, még Syriusról, a hős mentőkutyáról is külön könyv jelent meg. De hasznos és érdekes köteteket vásároltam a traumafeldolgozásról is és a szeptember 11-i özvegyek életének újrakezdéséről. Különösen megrázók e történetek, mivel többen gyermeket vártak, amikor férjüket elvesztették. Különösen rokonszenves volt Lisa Beamer története, akinek nagyon sok erőt adott keresztény hite. Férje, Todd Beamer volt a vezéralakja a United Airlines Flight 93-as gépén kitört lázadásnak, amikor az utasok igyekeztek a gépeltérítő terroristáktól visszavenni a repülőgép irányítását. A gép végül nem a tervezett célpontba, a Pentagonba, hanem egy Pittsburgh-höz közeli mezőbe csapódott be, számos emberi életet is megmentve így, nem beszélve a tett szimbolikus jelentőségéről.

Fontos a hősök tisztelete. A szállodánkkal szemben levő, hivatalos New Yorki tűzoltóboltban ott volt a szeptember 11-én elhunyt hős tűzoltók emléktáblája, de alatta zajlott az élet: egy fekete anyuka etette bébiétellel gyermekét, miközben nagyobb gyermekei játszottak a tűzoltóautóban. Aki New Yorkban jár, feltétlenül nézze meg az Intrepid Múzeumot is, ami nekünk magyaroknak különösen érdekes: a hidegháború kevésbé ismert amerikai oldalába nyerhetünk betekintést és még egy tengeralattjáró belsejébe is bemehetünk. Lenyűgözött az egészségtudatos táplálkozás is, már-már zavarba ejtően széles a kínálat laktóz- és gluténmentes termékekből is.

Az amerikai álom továbbra is vonzó: olyan, mint a mi világunk, „csak” javított kiadásban.

Néha európaibb, családközpontúbb és keresztényebb, mint a miénk.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/152398

Ajánljuk még a témában