Hatalom, stratégia és még valami

2019. július 19. 14:37

Szánthó Miklós
Demokrata

A balliberális oldal a hatalom fogalma köré is sötétítőfüggönyt vont – mintha azt szégyellni kellene.

„Az mindenekelőtt kijelenthető, hogy a magyar belpolitikát ma alapvetően a kormányzat, a Fidesz, a »jobboldal« (az elnevezések tetszés szerint csereberélhetőek) narratívája és cselekedetei határozzák meg. Ennek alapja pedig nyilvánvalóan az, hogy – demokratikus választásokon – a kormánypártok hatalmat szereztek, és ezzel a legitimációval nem félnek élni. A balliberális oldal persze ugyanezt tette a múltban a kormányrúdnál, most viszont nem győznek megdöbbenni és a helyzetet valamiféle kivételes állapotként leírni, amely eltér a »normálistól«. Persze korábban a baloldal a maga hatalomgyakorlását »szakmai kormányzásnak« hívta, ráadásul a jelenlegi korszellemet elnézve valóban megeshet, hogy kivételes állapotban vagyunk – akkor viszont nagyon is szükség van arra, hogy valaki valóban gyakorolja a hatalmat (értsd többek között: vezessen és irányítson). És itt most lehetne közhelyesen idézni Carl Schmittet a témában (»Szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt.«), de sokkal plasztikusabban írja le az aktuális helyzetet a szintén német, de kortárs politikatudós Tilo Schabert a nemrégiben a Mandiner.hu-nak adott interjújában: »Orbán Viktor megértette, hogy ha hatékonyan akar kormányozni, akkor bizonyos mértékben koncentrálnia kell a hatalmat. Ha nem tesz így, akkor nem lesz hatalma. Az intézményeket rá kell kényszeríteni a cselekvésre, ehhez pedig hatalom kell.« Ahogy a »tudományossággal«, a »szakmaisággal« vagy a »civilséggel« szemben a balliberális oldal ügyesen degradálta a politikát magát, úgy a »hatalom« fogalma köré is egy sötétítőfüggönyt vont – mintha azt szégyellni kellene (persze csak akkor, amikor éppen nincs náluk). Ebből a burokból azonban a regnáló magyar jobboldal kitörni látszik, ami roppant mód frusztrálja a kormány hazai és nemzetközi kritikusait egyaránt – pedig pusztán a szó klasszikus értelmében vett politizálásról van szó: azaz a hatalom használatáról az általa vallott Jó elérése érdekében. (Amelynek megértése most épp a liberális oldal számára okoz gondot: hiszen a »tolerancia bajnokai« ma már képtelenek elfogadni, hogy létezhetnek az általuk vallott »jó rendtől« eltérő, de szintén legitim koncepciók is.)

A hatalomgyakorlás ezen »új formája« szoros összefüggésben van azzal, hogy a stratégiahiányos magyar politikai környezetben a kormány stratégiaalkotóként kezdett el fellépni. Az Európához történő általános viszonyulásra persze a honfoglaló ősöktől kezdve Szent Istvánon át a XX. századig számos eltérő példát lehetne hozni, de az 1990-et követő bő másfél évtizedben a nyugati-uniós integrációs cél dominált a belpolitikában, és politikai oldalakon átívelő nemzeti egységet teremtett – legalábbis ebben (talán csak ebben) a vonatkozásban. Az integráció megvalósulásával azonban a hazai politikai környezet egész egyszerűen stratégiahiányossá vált, ráadásul kiderült, hogy az előbb említett nemzeti összhang csak látszólagos volt, valamint hogy az EU nem is olyan igazából, mint amilyennek megálmodtuk magunknak. (Utóbbi kapcsán l.: Szánthó Miklós: 30 éve – szabadon? Magyar Demokrata, 2019/25. szám)

A látszólagosság akkor derült ki, amikor a gyakorlati politizálásban is el kellett dönteni, ki hogyan viszonyul Brüsszelhez. Az egyik oldal – amely a nemzeti érdeket egyféle szellemi mellékhelyiségként fogja fel – egy mindent felülíró, önmagában vett célt tételez az uniós tagságban; a másik viszont nem így tekint az EU-ra, hanem egy olyan, aktuálisan létező keretrendszerre, mely jó fóruma a magyar érdek és jólét érvényre juttatásának – hiszen elvégre ez utóbbiak a legfőbb célok. Tehát egy »új« – a magyar történelmet nézve inkább régi-új – stratégia domborodik ki a szemünk láttára, amely a szolgalelkű modellkövetés helyett a receptre ajánlott modell saját arcképre történő átformálását (vagy új minta kidolgozását?) tűzi ki célul. Ennek lényege, hogy a politikát az elveknek és a gyakorlatiasságnak egyszerre kell uralniuk – szemben a balliberálisok dogmatikusságával –, és ha az adott ország érdeke úgy követeli meg, alternatívát lehet és kell nyújtani a demokrácia kizárólagosnak tételezett liberális társadalomszervezési válfajával szemben. Ez az alternatíva pedig joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy a semlegesnek és befogadónak titulált uralkodó demokráciaelmélet pusztán egy ideológia kifejeződése: egy olyan kulturális imperializmusé, amely a liberálisok értékválasztását akarja rákényszeríteni mindenkire – és amellyel szemben fel lehet venni a harcot.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/151868

Ajánljuk még a témában