Neverlandi hajtóvadászat

Michael Jackson-história: a giccs birodalmától az emlékezet eltörléséig

2019. április 1. 08:55

A maga neurotikus giccsművészetével Michael Jackson volt az ezredvégi Nyugat legfontosabb ikonja, aki a maga bizarrságával megmutat valamit a ránk váró jövőből is. Az egykori tehetséges fiatalból saját perverzióit és ízlésficamait kiélő, átműtött emberszörny lett – az pedig egészen atavisztikus, hogy a régi-új vádak nyomán még az emlékét is elkezdik kiirtani.

Megnéztem a Leaving Neverland-et, a rémületesen hosszú, de elég érdekes Michael Jackson-dokumentumfilmet, ami jelenleg izgalomban tartja a világot. Legalábbis azt a részét, ami mondhatni hivatásszerűen lóbálja az Erkölcs vérveres, baszomnagy pecsétjét, és időről időre lesújt, mint az allegorikus munkásfigura a Népszava-plakáton.

Egy a párna, egy a vétkes, egy lehelet, ismerjük, túlságosan is jól ismerjük, hogyan megy aktualice (szocialice, elektronice és már csak úgy borosjulice) a stemplizés

Na persze az igazi, atavisztikus gyönyör nem is abban van, hogy kiteregetjük valami perverz celebritás szennyesét, vagy éppen a rács mögé juttatjuk őt, hanem abban, hogy

még az emlékét is igyekszünk kiirtani,

hogy megcímkézzük és a lejátszási listákról levesszük és a forgalomból kivonjuk és egyszer s mindenkorra betiltjuk azokat a dolgokat, amiket megfertőzött a közreműködésével, és amelyek  alattomosan terjesztik a Rossz kórját. Hogy az elébb hivatkozott szövegből idézzek egy szép, teltkarcsú mondatot: „...azután, hogy valaki megnézi mindkét részt, aligha gondolja, hogy itt bárki is hazudik, és nehéz nem úgy érezni, hogy az egyetlen helyes dolog az lenne, ha a popsztár örökségét bulldózerrel rombolnák le, és még Neverland romjait is sóval hintenék be”.

De ha ezt nem is tudjuk elérni, legalább erkölcsi kérdést csinálunk abból, hogy a sulibuliban berakhatjuk-e a tesiöltözőben felhajtott bortól szédelgő kölköknek a Billie Jeant. Details matter, DJ Sanya.

Mikor despotizmus uralkodik a törvényekben, akkor az erkölcsökben van a szabadság és vice versa.” Kiváló jós volt Balzac. A szamárbőr című regényében tömören, félreérthetetlenül megfogalmazta, hogy az elkövetkező százvalahány évben milyen mélyreható változáson megy keresztül a nyugati társadalom és kultúra. Megsejtette, hogy a liberális hegemónia megszilárdulásával egyidejűleg

megszaporodnak a széles tömegeket megmozgató morális pánikrohamok.

Hogy a törvények szentesítette „erkölcsi felszabadulás” valójában az erkölcs mérhetetlen elburjánzását jelenti.

Ha beleolvasunk a mainstream lapok kultúrrovataiba, látjuk, mennyire igaza volt Balzacnak: ezek ma már nem annyira a kultúrával, mint a kultúra morális alapú ráncba szedésével foglalkoznak, annak a megállapításával, mi elfogadható és mi nem az. 

Az indulat, amivel egyesek nekifognak annak, hogy kitöröljék egy-egy újabb bűnös egész életművét, a barbár törzsek vérszomjas megtorlási rítusait idézik. Ha a politikából kiveszett az ősi, irracionális tűz, az erkölcseinkben üt ki újra? Ez is meglehet.

*

Michael Jackson zenéje többé-kevésbé közömbös a számomra. Azt hiszem, túl könnyen dobálózunk az olyan kifejezésekkel, mint „zseniális” meg „minden idők legnagyobbja” – Jackson nyilván korának meghatározó popzenei művésze volt, de

egészen biztos, hogy nem a zenetörténet egyik legfontosabb alakja, ahogy néhányan állítják.

Jó hanggal és jó mozgásérzékkel megáldott giccsművesnek látom őt – Cicciolina volt férje, Jeff Koons ügyesen eltalálta a Jackson-jelenség lényegét aranyozott porcelánszobrával, amely Jackót virágágyon, Bubbles nevű csimpánzával az ölében ábrázolja.

Érdekes dolog ez is: miközben a popkultúra egy része a huszadik század végén alászállt a primitivitásba, ezzel egy időben

kitermelte az alkonykori, szenzációs, bizarrba és horrorba hajló giccset is,

aminek a legtökéletesebb megnyilvánulása – ebben a tekintetben áll a kivételesség – a magát rémisztő emberronccsá perfektáló Jacko volt.

Hermann Broch egyik esszéjében a giccset a protestáns polgárság lelki tendenciáiból fakadó romantikára vezeti vissza. A romantikus fellengzősség, írja, „minden erejének, nem utolsósorban művészi erejének megfeszítése árán a mindennapok szegényes földi világát abszolút és ál-abszolút szférákig igyekszik felfokozni”. A polgárok az új, racionalista rend égisze alatt „a puritán frigiditást a szenvedélyességbe transzponálták”, „minden hétköznapi véletlen-párosodást a csillagok szférjájába emelnek”; azáltal azonban, hogy „a legföldibbet közvetlenül az örökkévalóságba és a halál legyőzésének birodalmába menesztik”, a giccs birodalmában „valóssággal szemérmetlenül nekrofil hangulat uralkodik”.

Broch azt is megállapítja, hogy „a művészet valóságsejtelmekből születik, és csak általuk emelkedik a giccs fölébe”. A giccs ezzel szemben a valóságtól elszakadt, zárt rendszer, az emberi életet „neurotikus műalkotássá” kívánja átalakítani, „amely teljesen irreális egyezséget mér ki a valóságra, és abba préseli azt bele”.

Hozzátehetnénk:

a pompázatos külsőségekből csinált giccsrendszer középpontjában élethazugság fészkel,

a „minden szerelem megismételhetetlen”, „Julcsa, szívünk örökre egybeforrt!” és az összes hasonló smonca – valójában rettenetes.

Rettenetes azért, mert miközben formailag legitim és koherens állítás a valóságról, beleütközik ösztönös valóságérzékünkbe. Zsigerileg tudjuk, hogy a giccs tökéletesen – és valami mélyen beteges módon – idegen az élettől, de azt látjuk, hogy megszállottan az életet imitálja. Ez az összeférhetetlenség felkavar bennünket.

Talán hasonló diszkrepancia miatt „iszonyúak” nekünk az angyalok, ahogyan Rilke írta. Vagy prózaibb példával élve: ugyanezért érezzük rémisztőnek azokat a szürreális-erőszakos gyerekvideókat, amiket vicceskedvű trollok vagy rejtélyes algoritmusok gyártanak.

A giccsnek ezt a végső, hideglelős rettenetét – önkéntelenül, önmagát leleplezve – Jacko mutatta meg nekünk.

Elég csak megnézni az ultranyálas You Are Not Alone klipjét, hogy értsük, miről van szó.

A számot – óh, irónia – az az R. Kelly írta, akit mostanában előbb kiskorúakkal folytatott szexszel és gyerekpornó birtoklásával vádoltak, majd kiderült, hogy szexszektát tart fenn.

Totális giccs:

üres színházterem, antik oszlopok, naplemente, Caspar David Friedrich-reminiszcenciák,

a meztelen Lisa Marie Presley; a neurotikusan túlfeszített esztétikum, az önmagába bebörtönzött „Szépség” szívében pedig a szintén csupasz Jacko énekel, a minden természetes emberi vonásától megfosztott, ijesztő freak, vagy ahogyan Jean Baudrillard fogalmaz: „a magányos mutáns, a hibridizáció előfutára (…), a mese mesterséges hímnője – ő, aki Krisztusnál is jobb, uralma alá hajthatja a világot, és megbékélést hozhat, mivel jobb, mint az istengyerek: protézis-gyerek ő, magzata a mutáció minden formájának, amiket azért gondoltunk ki, hogy megszabadítsanak a rassztól és a nemtől”.

A katarzis, amivel ez a lehetetlenül univerzális, absztrakt figura megajándékozza a rajongóit, valóságellenes – nem az élet felé terel, hanem elszakít tőle.

A neurotikus giccsnek ugyanez a hátborzongató, elfajzott, kiúttalan jellege üt meg bennünket, amikor a You Are Not Alone 1997-es, müncheni előadását nézzük meg.

A biztonsági emberek által Jacko színe elé hurcolt tinilány, akit fél percre önnön mindentől elszigetelt, érzelmes üdvösségébe ölel át az egész világnál hatalmasabb, mutáns énekeskirály, míg a szekuritisek durván le nem szakítják róla – egyszerre nevetséges és ijesztő az egész. Ha összehasonlítjuk vele az 1979-es Rock With You lazaságát és őszinteségét, a húszéves, túláradóan tehetséges, még emberi Jackson báját, döbbenetes a kontraszt.

*

A Leaving Neverland-ben Jacko két valahai „barátja”, James Safechuck és Wade Robson arról mesélnek, hogy az énekes milyen trükkökkel hálózta be, majd használta ki őket, miközben a szüleiket méregdrága ajándékokkal kenyerezte le,

nehogy nagyon forszírozzák, mégis miért alszik egy ágyban a gyerekükkel.

Sok tekintetben és sok szinten elképesztő a film, nehéz is eldönteni, melyik a sokkolóbb: a szexuális aktusok részletes leírása vagy az édesanyák vallomása arról, mennyire felelőtlenek voltak.

Konkrét bizonyítékot persze a Leaving Neverland sem szolgáltat arra, hogy Jackson valóban gyerekeket molesztált; az is igaz, hogy mind Safechuck, mind Robson tanúskodott az énekes mellett a bíróságon (utóbbi kétszer is). Robson Jackson halálakor az énekest magasztaló közleményt adott ki, azt állítja, csak gyereke születésekor ébredt rá arra, hogy amit Jacko tett vele, az helytelen volt. Vannak tehát kérdőjelek a sztoriban, de ahogyan a 2004-es tárgyalás egyik esküdtje fogalmazott, az ember gut feeling-je azért amellett szól, hogy az énekes nem csak popkornt majszolt a hálószobájában a kisfiúkkal.

Tegyük hozzá: nem csoda, hogy nem vált belőle ép ember. Apja, Joe Jackson valóságos vadállat volt, nadrágszíjjal verte a gyerekeit, hogy sztárokat neveljen belőlük. Jacko már kisgyerekként belecsöppent a szórakoztatóiparba, az elmaradt gyerekéveket aztán Neverlandben próbálta visszavarázsolni, ennek pedig

az lett a vége, hogy elvette jó néhány fiú gyerekkorát.

Mindannyian láttuk már képeken a vidámparkot meg a Disney-rokokó épületeket – Safechuck elmondja, hogy mindegyikben szexelt Jacksonnal. Az énekes egyébként „össze is házasodott” vele, Safechuck reszkető kézzel mutatja meg a gyűrűt, amit kapott tőle. Jacko aztán mindegyik „egyetlen és örök barátját” új kisfiúra cserélte, amint nagyobbacskák lettek. A lecserélt kamaszok hosszú évekig szenvedtek attól, hogy a sztár, aki éveken át bensőséges lelki társuk – szinte a szerelmük – volt, dobta őket.

A súlyosan sérült személyiségű, magányos Jacko valójában nem tett mást, mint hogy a gyerekkort „ál-abszolút szférákig fokozta fel”, ahogyan Broch írja. Vattacukros giccset csinált belőle, és bezárta magát oda, oldalán néhány szerencsétlen kölyökkel.

Ebből a giccsből nem nyílt ablak a valóság felé,

csak önnön eszményi „szépségére” és „tisztaságára” látott, ezt a szépséget azonban töményen „nekrofil hangulat” hatotta át. Nem ismerős ez? Nem vagyunk mi is hajlamosak bezárkózni önmagunk tündökletébe, ebbe a „neurotikus műalkotásba”?

A zárt rendszer (…) az emberélet általa átfogott részeit tehát játékká változtatja, amely mint olyan nem mérhető többé etikai mércével, csak esztétikaival. (…) A neurotikus nem veszi észre, hogy minduntalan összetéveszti az etikai és az esztétikai kategóriát, és olyan parancsoknak engedelmeskedik, amelyek egyáltalán nem is parancsok” – fejti ki Broch, magyarázatában pedig a „játék” szó különösen mód rímel arra a „fun”-ra, az önfeledt szórakozásra, amiben Jackson mindennek az igazolását látta, annak is, hogy felnőtt férfiként kisgyerekekkel alszik együtt. Az énekes számára, akit az atyai ütlegek tettek világsztárrá, a szórakozás volt a kizárólagos mérce. A szórakozás mentette fel őt az alól, hogy ki kelljen lépnie önös giccsének tükörlabirintusából. A „közös muri” a srácokkal, az óriáskerék, a ringlispíl, a kisvasút – mindez tökéletes kifogás volt arra, hogy soha ne szembesüljön a másik emberrel.

Tényleg univerzális ember volt Jackson, univerzális tanulságokkal.

Ha Jackson nem is volt minden idők legnagyobb művésze, az kétségtelen, hogy

ő volt az ezredvégi Nyugat legfontosabb ikonja.

Bár az az érzésem, hogy nem is annyira a kortársunk volt, mint lesz – neurotikus giccse azt előlegezi, mi vár bennünket az emberség hagyományos keretein túl. Nem a végső felszabadulás, hanem önmagunk végleges foglyul ejtése.

*

De térjünk vissza az írás elején felvetett sulibuli-kérdéshez: lejátszhatjuk-e a kölköknek a Billie Jeant vagy sem? Hát etikus ilyen mérvű erkölcsi dilemmák elé állítani a főfoglalkozásban informatikai szakemberként dolgozó, kövérkés fiatalembert, aki tíz doboz sörért elvállalta a bulit?

Nem,  persze hogy nem.

Idén lesz tíz éve, hogy Michael Jackson meghalt. 

A dalok nem erőszakolnak meg senkit,

még ha az ember, aki mögöttük állt, sok szenvedést is okozott ártatlan embereknek. Életművét nem bedózerolni kell (szép is lenne több milliárd ember tudatából egy csettintésre kitörölni azt), hanem tanulni az életéből. Felismerni, hogy azok az ocsmányságok, amiket elkövethetett, mindenestül benne vannak a jelenkor reflexeiben.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/145895

Ajánljuk még a témában