Megreccsent Oroszország: a putyini modell vége?

2014. december 18. 12:49

Rajcsányi Gellért
Mandiner

Döbbenetes látni: az atlanti világnak és a közel-keleti szövetségesnek elég volt a kisujját mozdítania, és megroggyan az olaj- és egyéb fegyverzetével kérkedő, Ukrajnából falatozó Oroszország.

Beszakadó rubel, összeomló költségvetés, menekülő tőke, lefújt Déli Áramlat, infláció, áruhiány, pánik: pár nap alatt megrendült az elemzések illiberális sztárja, Oroszország. Pár nap múlva lesz a 15. évfordulója annak, hogy Vlagyimir Putyin először Oroszország elnöke lett, de e másfél évtized végére a keleti óriás oda jutott, ahonnan a kilencvenes évek végén elindult: mély, strukturális válságba. Megbukott a putyini modell?

Már csak azért is fontos ezt a kérdést feltenni, mert amíg az ezredforduló előtt több évtizedes hanyatlás, a Szovjetunió és az egész kommunista blokk összeomlása, a jelcini időszak vadkapitalista anarchiája vezetett az orosz csődhöz; a kétezres években a világgazdaság pénzbősége és az energiahordozók iránti, sokáig kimagasló kereslet óriási lehetőségeket adott Oroszországnak, hogy okos politikával hosszú távon fenntartható fejlődést biztosítson magának. Ehhez képest Oroszország ebben a pillanatban pont azt bizonyítja, hogy elherdálta a lehetőségeit: gyengeség, fenntarthatatlanság és a nemzetközi folyamatoknak való drámai kiszolgáltatottság jellemzi 2014 Oroszországát.

*

Tudjuk, Magyarországon (és a világban sokfelé) tömegek rajonganak a putyini modellért, és Oroszországban látják a „hanyatló” Nyugat felemelkedő ellenfelét, a jövő csillagát. Az idei hírek alapján hazánk kormányzatától sem állt messze a gondolat. Pedig elegendő csak annyit tenni, hogy összevetjük a nyugati világ, az Egyesült Államok, az európai nagyhatalmak, az EU egész tömbjének az alapvető gazdasági és társadalmi adatait, jellemzőit, folyamatait Oroszországgal. A meccs tulajdonképpen itt el is dől. Természetesen a nyugati világnak is vannak mély, alapvető problémái − ezen belül is inkább Európának, lásd a demográfia alakulását és a jóléti rendszerek fenntarthatatlanságát −; de Oroszországot, annak fejlettségét, jövőképességét így sem lehetett egy lapon említeni a Nyugat állapotával és lehetőségeivel. Az év elején összegyűjtöttem néhány alapvető, összehasonlítható adatot: látható, egyszerűen nem egy ligában játszanak a most sajnálatos konfliktusba keveredett felek; s a Nyugat az, melynek minden téren jóval nagyobb tartalékai vannak Oroszországhoz képest.

Hogy mije van Oroszországnak? Olaja, gáza − és sok-sok atomfegyvere. Hogy más nincs a tarsolyában, hogy az elmúlt szerencsés másfél évtizedben nem sikerült több lábra állnia, stabilabb alapokra építkeznie, azt pont az elmúlt napok eseményei mutatják. Azzal, hogy exportbevételeinek kétharmadát, költségvetésének felét az olaj- és gázeladások biztosítják, Oroszország ezen a téren nem látszik többnek egy egydimenziós olajsejkségnél.

Ugyan tisztában voltam az alapvető geopolitikai jellemzőkkel, de így is döbbenetes volt látni azt, hogy elég csak a szaúdiaknak pár hónapig nem csökkenteni az olajtermelésüket, és Oroszország térdre esik. Elég csak korlátozott gazdasági szankciókat hoznia a Nyugatnak, és az orosz gazdaság levegő után kapkod. Ha a nagy összképet nézzük: az atlanti világnak és a közel-keleti szövetségesnek elég volt a kisujját mozdítania, és megroggyan az olaj- és egyéb fegyverzetével kérkedő, Ukrajnából falatozó Oroszország.

A globalizált világ és annak intézményei, mechanizmusai ellenálltak és visszalőttek a régi vágású nagyhatalomként viselkedő, kardcsörtető Oroszországra − és Moszkva húzta a rövidebbet.

*

De nem érdemes triumfálni, még Oroszország megveszekedett ellenfeleinek sem. A jelen helyzet senkinek sem jó. Kicsi, nyitott, kitett gazdaságként mi is megérezzük az orosz megreccsenést. A gazdasági bizonytalanság, egy nagyhatalom megdőlése dominóhatást válthat ki a világgazdaságban. Az alacsony olajárnak megvannak a maga pozitív hozadékai, de negatív hatásaival is számolni kell. És ha hallgatunk a történelem leckéire, tudjuk, hogy egy militáns hatalom hogyan reagálhat a belső meggyengülésre: háborúval.

Nem tudom eleget ismételni: rendkívül szerencsések vagyunk, hogy immár a második, harmadik nemzedék nő fel úgy Európában, hogy nem kellett háborút átélnie. Európai békénk − és az ezzel biztosítható szabadság, növekedés, nyitottság, prosperitás − a legfontosabb megőrzendő értékünk. Nagyon remélem, hogy sem Oroszország, sem ellenfelei (főleg az Egyesült Államok) nem gondolkodik a konfliktus további szításában, az érdekellentét katonai megoldásában. Egy esetleges nyílt ukrajnai háború kirobbantóját történelmi felelősség terhelné. A jelenlegi szituációban győztesnek látszó, sőt, a közeljövőben a nemzetközi hatalmát az eddiginél is jobban kiterjeszteni képes Egyesült Államoknak is mértéktartást kell tanúsítania: nem lehet Oroszországot hermetikusan körülbástyázni, teljes mértékben sarokba szorítani, mert az a robbanáspont felé viszi el a konfliktust.

A most meggyengült Oroszországot nem kell − és nyilvánvalóan nem is lehet − véglegesen legyőzni. Ez nem is lehet senki célja. Senkinek nem érdeke zéró összegű játszmában gondolkodnia. Reméljük, hogy 2015 a kibillent orosz-nyugati viszonyok békés helyreállításáról, és nem a konfliktus további eszkalálódásáról fog szólni. Globalizált világunkban csak a stabilitás, a párbeszéd, a nyitottság, az együttműködés, a békés megoldások választása a jövőképes út. Ha valaki, hát most Oroszország tanulja meg a maga kárán, milyen az, ha valaki a 21. században felrúgja ezt a konszenzust.

 

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/79223

Ajánljuk még a témában