Esély a pusztai vándorlás után

2012. május 30. 9:59

Tőkéczki László
Mandiner
A rendszerváltozás magyar sikertelenségét a kedvezőtlen neoliberális nyugati változásokon kívül a posztkádárista érdekcsoportok nemzet- és társadalomellenes túlsúlya okozta.

Lassan történelmi távlat alakult ki ahhoz, hogy a rendszerváltozás néhány aspektusáról eléggé megalapozott véleményt lehessen alkotni. Egyrészt egyértelmű – s ez már régóta világos –, hogy a folyamatot nagyhatalmi alkuk, a Szovjetunió totális veresége „engedélyezte”, másrészt viszont az is világosan megmutatkozott, hogy a győztes Nyugatot – tisztelet a kevés kivételeknek – e változásban abszolút önző gazdasági célok is vezérelték, harmadrészt megállapítható az is, hogy a korábbi kommunista hatalombirtokosok saját érdekükben teljesen feladták a magyar nemzeti-társadalmi érdekek képviseletét, s a minden téren fennálló korábbi előnyös helyzetüket nagyon következetesen egy mindenben örökössé teendő hatalmi (gazdasági-kulturális) pozícióra akarták konvertálni a nyugati üzlettársakkal karöltve sulykolt „demokrácia” (antifasizmus, antiszemitizmus és „emberi jogos”) üres szólamainak köntösében.

S megállapítható az is, hogy a depolitizált és módszeresen manipulált magyarság zöme abszolút kiszolgáltatottan és felkészületlenül állt ezzel a „demokráciás” hazugságáradattal szemben. Még a politikailag „felkészültebb” csoportok sok tagja is elképesztő illúziókkal működött. Nem szólva most bővebben arról, hogy soraikban a kommunizmus egyetlen „sikerágazatának”, a titkosszolgálatoknak rengeteg küldötte „hasogatta” az egységet s keltette a vitákat, kipécézve a rájuk nézve veszélyes személyiségeket.

A rendszerváltozás valódi rákfenéje azonban az ún. SZDSZ volt, amely igen mély, Aczél György által elültetett gyökerekkel s óriási nyugati (amerikai) támogatással csaknem húsz évig képes volt nagy ellenérdekelt magyar tömegeket megtéveszteni. Sikerükhöz azonban feltétlenül szükséges volt a kommunistából átvedlett MSZP-re is, amelynek vezetői hamar rájöttek – vagy elmondták nekik! – hogy a valóságosan törpe SZDSZ nélkül őket sem fogja elfogadni a nyugati karvalytőke. Még a tősgyökeres bolsi (lásd 1956-ot!) Horn Gyulának is bele kellett ebbe nyugodnia 1994-es több, mint 50%-os parlamenti (de nem szavazati) győzelme után! (Ez utóbbi csak alig több, mint 1/3-os volt!) Az SZDSZ-es társaság egy több, mint száz éves folyamatosságú szubkultúra örököse volt, amely a 20. század elején az MSZDP-re telepedett rá (tőle „lízingelte” a tömegeket!), majd a kommunista „rezsimformák” szívós haszonélvezője volt, miközben alapvetően lenézték a szerintük szellemileg is proli szocikat. Ma már a szocialistának nevezett társaság nagyobb része, a „tudományos (neo)liberalizmus” híve és gyakorlatilag nincs köze az eredeti, a hátrányos helyzetűek érdekvédelmét ellátó politikához.

Egészében azt mondhatjuk, hogy a rendszerváltozásnak nevezett komplex folyamat (amelyet nyugodtan nevezhetünk annak a kísérletnek, hogy a halászléből hogyan lehet újra az alkotóelemeket előállítani!) igazán csak a politikai rendszert illetően sikerült nagyobb részt. A többi „alrendszerben” mára már egyértelműen látszik, hogy torzult struktúrák keletkeztek. A magyarság ugyanis akkor lett újra a nyugat része, amikor ott már régebben elkezdték az európai jóléti társadalmak leépítését. A kommunizmussal szemben győztes angolszász nyugat nagy tőkeközpontjai elérkezettnek látták az időt az első világháborúval és az 1929-33-as gazdasági világválsággal totálisan megbukott korlátlan, szabadversenyes kapitalizmushoz való visszatéréshez. Az a rendszer és az „új” neoliberális rendszer nagyrészt – ez egyértelműen állítható! – a teremtési rend és a gazdag emberi személyiségi világ primitív degradációja a zsigeri materializmus és a profit jegyében. Mindezt a kritikát fenn kell tartani akkor is, ha e rezsim apologétái a gyilkos és hazug kommunizmus híveivé akarják stemplizni primitív világuk ellenzőit.

*

Magyarországon 1948 után szétverték a történelem során létrejött – persze nem kevés problémát is magával cipelő – organikus társadalmat! Az önmagáról gondoskodni tudó többséggel élő régi társadalmat a totális hatalmi struktúra kiszolgáltatottjává és megfélemlítettjévé tette a kommunizmus, egy olyan világot teremtve, amely nem volt „versenyképes” – sem a termelésben, sem a gondolkodásban és etikában! A felkészületlen magyar társadalom ugyan 1990-ben többséget biztosított az antikommunista pártoknak, de az 1988 óta folyó gazdasági kommunista-neoliberális átalakulási („átalakulás” = privatizáció) törvények miatt az új kormány bukásra lett ítélve, hiszen százezrével szűntek meg a belföldi vállalatok munkahelyei és a kétségbeesett emberek a régi emberi reflexeknek megfelelően „ellenforradalmi”, vagyis a régi rendszert visszakívánó politikai preferenciával szavaztak 1994-ben! A többség egyáltalán nem értette, hogy tulajdonképpen mi történik vele s az ismert arcok és ismert hazug szövegek hívévé lett – tartósan, gyakorlatilag az 1998-2002-es törést leszámítva 2010-ig!

A magyar társadalom történetileg mindig erősen individuális jellegű volt – ez a vetélkedő-versengő katonanépi örökség nagyon erős –, a kommunista diktatúra atomizáló-apolitizáló anómiát okozó hatásai miatt pedig még fokozottabban uralkodóvá lett az egyéni érvényesülés (túlélés) eme létformája. Az 1968 után megnyíló ügyeskedő és/vagy önkizsákmányoló tevékenységek – amelyek egyébként a kádárizmusban persze „védtelenek” voltak! – a rendszerváltozás után is kiszolgáltatottá tették a magyar társadalmat. Nem is alakultak erőteljes új érdekvédelmi szervezetek (szakszervezetek, szövetkezetek, kamarák, stb.), így aztán a túlerejű posztkommunista erők és szervezetek, valamint a szégyentelenül haszonmaximalizáló idegen tőke (bank) központok letarolták az értékes nemzeti vagyont, illetve a belső piacot.

Ezt a kiárusító és társadalomrontó politikát – sajnos – az MDF és szövetségesei sem állították le. A kezdettől rájuk kényszerített politikai élet-halál harcban nem voltak képesek sem a gazdaság, sem a média világát megfelelően befolyásolni. Bukásra voltak ítélve, hiszen a neoliberális elnyomorító politika következményeit a médiában egyeduralkodó balliberális erők hozzájuk „ragasztották” – miközben magukat „szakértőnek” nevezték ki. A negyvenéves kommunista agymosás és a kádárizmus 1956 után bevezetett szerény, de kiszámítható biztonságú „életszínvonal-politikája” ekkor bőven kamatozott. A magyar nép többsége megette a szocialista jelszavakkal leöntött neoliberális „demokrata” maszlagot, s ennek uralma alatt (1994-1998) újult erővel folyt a nemzeti vagyon elvtársi ellopása (=privatizáció) és nyugati üzlettársi privatizációja. Ez a folyamat másrészt a magyarság teljes pénzügyi gyarmatosítását és a nemzetközi bankárvilágnak való totális kiszolgáltatását jelentették.

A balliberális politikai helytartók azonban egyszer durván lelepleződtek a materialista, baloldali mákonyt evett magyar választók előtt is! Ez volt az ún. Bokros-csomag, amely a több éves mohó lopások utáni durva kényszerlépés volt. Az egyébként hagyományos kádárista „szociális olajcseppekre” hajló Horn Gyula is csak későn vette észre a saját és „elvtársai” csapdáját. Az 1998-as Fidesz-győzelem azonban csak átmenetileg volt képes a lejtőre került országot megállítani. Az összesség sikereit ugyanis a maszlagolt választói többség nem érezte a maga privát sikerének is s mert e területen a gátlástalan szocialisták ráígértek a Fidesz-politikára, a többségében lebutult nyugdíjas választók visszahozták újra a neoliberalizmust, amelyet persze a Fidesz-kormány által felhalmozott kormányzati tartalékpénz elképesztő osztogatása vezetett be („vakulj magyar”!) 2002-ben!

Az „új győzelem” mintegy igazolta az ún. baloldalt, amely – úgy tűnt – sikeresen szét tudja verni a kommunistaellenes erők és a velük alkalmi „elégedettségi” szövetséget kötő csoportok egységét. Újra elindult a jobboldali pártok „vakondokok” általi szétverése. Ekkorra vált Orbán Viktor démonizálása a minden józan észt és érvet felülmúló eszközzé. Az ő személyét ugyanis, mint rendíthetetlen kristályosító pólust sem a fasisztázás, sem a rassziztázás, sem a legelképesztőbb személyeskedés nem tudta – a többi korábbi valódi vagy „megcsinált” jobboldali politikussal ellentétben – végletesen meggyengíteni. Az ő személyével kapcsolatos balliberális gyűlölködésnél nincs lényegibb mutatója a rendszerváltásnak!

Ebben az összefüggésben válik ugyanis nyilvánvalóvá az, hogy az ún. baloldali rendszerváltók ténylegesen csak módszerváltásban, saját hatalmuk változatlan és örökké tartó átmentésében gondolkodtak. Negyven év túl hosszú idő volt egy közösség történetében ahhoz, hogy egy felelősséggel soha nem járó (fegyverekkel biztosított) hatalomgyakorlást önként átadjanak birtokosai. Annál kevésbé, mivel ez a bagázs – legkésőbb 1956-ban! – elveszítette minden eszmei tartalmát, etikáját, gondolati távlatosságát. Csehszlovákia 1968-ban és Lengyelország kétszeri hullámban is világossá tették, hogy az ún. reálisan létező szocializmus erőszak nélkül halott! Az országot eladósító kádárizmus (vörös materialista) haszonélvezői aztán így nem véletlenül kötötték össze sorsukat a nyugati tőke leggátlástalanabb („fehér materialista”) köreivel. Azokkal, amelyek az egész világot csak a profitmaximalizálás és az alig leplezett gazdasági diktátumok kiépítése terepének tartják.

A magyar társadalom igen nehezen ébredt fel maszlagolt állapotából. Az értékelvű, rendületlen antikommunizmus ma is csak egy kisebbséget motivál. A többség csak súlyos gyakorlati materialista politikai kioktatások után fordult sokáig kritikátlanul követett posztkommunista, balliberális urai ellen. Ehhez – azt hiszem – feltétlenül kellett egy olyan gátlástalanul problémás személyiség, mint Gyurcsány Ferenc, aki „tökéletes” szintézise a kádárizmusnak, a neoliberális korszak erkölcstelenségének és (tönkretéve az MSZP-t, ami addig senkinek sem sikerült) műveletlenségének. Annak, hogy már az önlelepleződésre sem figyel egy a saját társadalma elsöprő többségével objektíven szemben álló közeg. Ennek az egyébként mindent zömmel jól „lepapírozó” társaságnak az óvatosabb, tanultabb s ezért veszélyesebb képviselője az utód, Bajnai Gordon. Látszólag békés, szakszerű pislogása már tökéletesen kitanult, manipulatív hazugságok foglalata!

*

A rendszerváltozás vége tulajdonképpen 2010-re tehető, amikor is a magyar társadalom ott állt, ahol 1989-90-ben állni kellett volna. Vagyis egy magát egy új helyzetben érteni kezdő társadalomként. Zsákutcák és illúziók lettek volna így elkerülhetők. Ostoba és üres baloldali szlogenek lehettek volna hamar mindenki számára hazugságok. Sajnos, a tömeges balhiteknek és az illúzióknak nagy ára lett. Az európai típusú világot válságba vivő spekulatív bankokrácia a mi kis magyar világunkat 20 év alatt többszörösen megnyomorította – „modernizáció” címen.

S e téren volt fő megrontó az SZDSZ, amely pártot még az MSZP-hez képest sem érdekelte az ország sorsa. Elődeivel együtt (polgári radikálisok) szinte mindig a magyar nemzeti érdekekkel szemben fogalmazták meg, s „adták el” a korszerűséget és „Európát”! Mechanikus utánzási mániájuk persze jól átgondolt, valódi társadalmi-politikai többséget teremteni képtelen s így mindig csak erős idegen érdekek által fenntartható uralmi pozícióra törekvést jelentettek. Ezért aztán egymásra találtak 1918-19-ben, majd 1945 (s 1956) után a „szocialistákkal” a nemzeti öntudat és kultúra, valamint magyar társadalom közösségi hálózatának rombolásában. Az általuk elképzelt „magyarság” egy hamis, kilúgozott, őket követő kozmopolita/internacionalista massza, amely felett modernizáció címen mindig ők társadalom-mérnökösködhetnek. A világot „globalizáló”, pusztulásba vezető, spekulációra épülő tőkeközpontok „magyar normalitása” ezért lett az SZDSZ s minden önfelszabadító, nemzeti-keresztyén-polgári értékelvűség pedig ellenség – sőt egyenesen az „emberiség” ellensége!

Nem véletlen így az, hogy hazánk állandóan elkeseredett „kultúrharc” színtere lett, s a szimbólumok és fogalmak körül folytonos harc dúlt. A kisebbségbe került magyar önvédelmet viszont elképesztően meggyengítette mindig az, hogy az agresszív nemzet- és keresztyénellenes provokációk erős realizmus és bölcsesség nélküli jobboldali radikalizmusokat váltottak ki. S ezek erősödése párhuzamos az európai trendekkel. Sokszor úgy tűnik, hogy – néhány értelmesebb balliberális ezt már észrevette! – a neoliberalizmus akár durván erőszakos felszámolásának ma már a legnagyobb akadálya a Fidesz (KDNP) által képviselt nemzeti-keresztyén polgári jogállam és kultúra.

Minden 2010-es fideszes siker ellenére azonban ez a „magyar (szellemi-politikai) polgárság” törékeny, egyszerűen azért, mivel a rendszerváltozás módjának következtében a magyarság zömének egzisztenciája is bizonytalan. A kívülről kapott szabadsághoz nemcsak a gazdasági, hanem a műveltségi-identitási alapok is hiányoznak. Például a magyar keresztyénség is úgy megrendült, hogy lassú éledezését is nagyrészt csak értelmiségi közegben tudja megélni. A magyar társadalmat – sajnos – ügyesen működve még mindig könnyen meg lehet osztani.

Külön kell írni a korábbi említéseken túl a magyar médiavilágról s annak „népességéről”. Itt – sajnos – még a „jobboldali” médiaszereplők egy része is olyan ostoba liberalizmussal fertőzött s gyakran a nemzeti öntudat és műveltség hiányával működik, hogy az az ellenoldalt segíti. De a legnagyobb baj ezekben az esetekben, hogy ezek a jobboldaliak egy vak lóért nem adnák, ha őket a baloldali liberálisok „szakmailag” elismernék. Nem hajlandók észrevenni, hogy ők legfeljebb a lenini „hasznos idióták” – új kiadásban. Arra kellene csak gondolniuk, hogy vajon a balliberális oldal valaha is elismerte-e gazdái hibáit?!

Az Aczél György által megalapozott szellemi és média érdekszövetség ma is kőkeményen áll, s a régi személyes kapcsolatok révén állandó külföldi támogatásban részesül! Az ún. konzervatív nyugati polgári lapok jórészt már régen nem értékelvek mentén működnek, hanem egyrészt szimpla nyugati tőkeérdekek kifejezői, másrészt – sajnos – ma már a régen legalább tájékozott német sajtómunkások is zömmel kihaltak, s ugyanaz a bornírt tudatlanság jellemzi a régióval foglalkozókat, mint liberális kollégáikat. A hagyományosan „nyugatra figyelő” magyar nemzeti értelmiség sok képviselőjét minimum elbizonytalanítja mindez.

*

Egy valódi rendszerváltozás visszafordíthatatlanságáért elsősorban szellemi téren lehetne tenni, minthogy – sajnos – materiális téren kemény kényszerpályákra taszította az országot a kádárizmus és az azt újra megtestesítő neoliberalizmus. A világot a szellem és a lélek mozgatja az aktuálisan rendelkezésre álló eszközökkel. Így egyrészt vissza kell kapcsolni társadalmunkat (benne természetesen a magyar kisebbségeket is!) a magyar múlt organikus folyamataihoz, másrészt a legkeményebb nemzeti kritikai álláspontra kell nevelni a magyarságot az amúgy is végét járó globalista spekulatív és csak profitmaximalizálásra törő materializmussal szemben! Nemzettársainkat fel kell világosítani – érdekalapon is! – arról, hogy a ma még uralgó rendszerben nekik nem vagy alig „osztanak lapot”. A helytartóságot vállaló, ilyen-olyan managerektől eltekintve ugyanis a világ embereinek zöme ma csak költségtényező, akiknek csak a római „politikai bölcsesség” felét, a cirkuszt hajlandók a mai modern urak biztosítani. Ugyanis ők a saját profitmaximalizálással szemben a kenyeret – másoknak – minimalizálják!

A magyar rendszerváltozás azért lett a talán legrosszabb eredményeket produkáló folyamat a térségben – sikert leginkább csak a politikai rendszer kiépítésében regisztrálhatunk! –, mert a kádárizmus 1956 utáni tudatos közösségrombolását (nemzet, egyházak, érdekvédelem) követően szétzúzott társadalma kívülről kapta a lehetőséget. Szomszédaink nacionálbolsevista rendszereinek bornírtságai legalább a társadalmi integratív erők egy részét megkímélték (pl. nacionalizmus)! A kádári „szabadság” ára – ma láthatjuk – irtózatosan magas lett. A megmaradt nemzeti energiák egy része is torzult és önveszélyessé vált pl. szomszédaink délibábos őstörténeti vagy éppen történeti mítoszgyártását követve! Az ifjú nemzedékek értékelvű társadalmi integrációja is egyre rosszabb hatásfokú.

A rendszerváltozás magyar sikertelenségét a kedvezőtlen neoliberális nyugati változásokon kívül a posztkádárista érdekcsoportok nemzet- és társadalomellenes túlsúlya okozta. De legmélyebb okai a kádárizmus szellemi-erkölcsi pusztításaiban találhatók. A magyar társadalom emiatt nem volt képes jól és hatékonyan kihasználni váratlanul jött szabadságát! 1956 bátor és áldozatkész népe fáradtan és jórészt megalkudva fogadta sok nagyhatalmi irányból diktált sorsát. Súlyos „pofonok” által és után jutott el – húsz év értelmetlen új „pusztai vándorlásban” egy újabb, valódi rendszerváltoztatási esélyhez. A nagy kérdés azonban az, hogy lesz-e elég kitartása a magyarországi társadalom zömének ahhoz, hogy ezt az esélyt ki is használja. Óriási ellenérdekelt erők mozognak ez ellen, de az ő idejük lejáróban van! Most, a „lokalizáció” győzelmének előestéjén nem lenne szabad veszítenünk!

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 52 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

No, kedves mandineresek! Ezzel kellett volna kezdeni, Tőkéczkinél jobban kevesen ragadták meg az elmúlt 22 év lényegét. Nemigen lehet hozzátenni semmit.

Haha. Magának ennyi "jött le" az egészből?

Ezt a mondókát az oviban tanulta? Aranyos.

Karlendítés, ugyan már.
Inkább vegyél a gyerekednek egy Che Guevara-s pólót. Az most menő.

Nem tudom milyen szakra jársz, ahol ilyesmit tapasztalsz, vagy akár erre való hajlamosságot.

Igen?
Én is hallgattam történelmet 1 évig, bár nem jött be túlzottan.
Azon a szakon valóban érezhető az erős jobbra tolódás, de még sztem így se állja meg a helyét a karlendítéses víziód.
Sőt, sztem a politika iránt érdeklődő fiatalok, paradox módon, sokkal inkább megfontoltabbak, higgadtabbak, mint az érzelemből politizáló 30 feletti korosztály.

Te vagy egy nagyon beteg fasz vagy, vagy egy harmatgyenge provokátor.

Sohasem akar felnőni? Lehet, hogy igaza van. Szegény.

Fejezze már be a kisstílű provokálást, kérem!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés