Az oxfordi professzor és Terike néni

Fotó: Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benkő Vivien

Terike néni nagyszüleim ötemeletes házában volt a házmester, az alagsorban élt. Tündéri néni volt, mindannyian szerettük. A lift az alagsorból indult, így gyakran találkoztunk vele. Terike néni, miközben folyamatosan dolgozott, állandóan panaszkodott is, aminek tartalma mindig az áremelkedés volt, a magyarázat pedig az, hogy a „föntieket persze nem érdekli ez”. Amikor az 1986-os télen napokig nem takarították el a Bimbó útról a havat, Terike néni szintén úgy vélte, hogy ennek oka, sőt, talán magáé a rossz időé is, hogy a „föntieket persze nem érdekli ez”.

Az ismert történész, oxfordi professzor, Timothy Garton Ash a Heti Világgazdaság munkatársától megkapta a kérdést, hogy a veszélyeket Orbán Viktor érzékeli-e, mire a professzor így felelt: Orbánt semmi nem érdekli, kizárólag a „(…) saját jóléte. A családé, a barátoké, és így tovább.” Terike néni után tehát a Kelet-Európa-szakértő történész is az archaikus toposzhoz nyúl: a „föntieknek” csak a saját érdekük számít.

Erre frappáns válasza van: „(…) társadalmainkban rettenetesen sokan vannak, akik nehezen alkalmazkodnak a liberális világrendhez, csalódtak benne, mérgesek, úgy érzik, egyedül hagyták őket, marginalizálódtak, nem kapnak kellő tiszteletet.”

ezért olyan politikusokat választanak, akik nekik tetszenek, de nem tetszenek a professzornak.

A fránya nép, mindig csak a baj volt vele.

Ezt még szórakoztatóbban kifejti annak kapcsán, amikor elmagyarázza, hogy miért nem sikerült a Brexitnél a többséget maradásra buzdítani:

A populisták – Farage, Le Pen, Trump –  más beszédmódot találtak, olyat, amelybe az emberek belelátják a saját képviseletüket.”

Eszerint tehát a populisták azok, akik úgy beszélnek, hogy a polgárok megértik őket, ráadásul – kimondani is szörnyű – a választónak az a megélése, hogy ezek az emberek képviselik az ő problémáikat. Eszerint tehát a „föntiek” mégis értik az embereket, s talán az ő jólétükkel is foglalkoznak; tudniillik ha nem így lenne, akkor a választók nem vélekednének úgy, hogy megértésre találnak náluk.

A rend kedvéért tegyük hozzá azt is, hogy mindez a klasszikus, John Stuart Mill-i értelemben vett szabadelvű/liberális elvekkel való ütközést sem jelenti; nincs olyan fogalmi ellentétpár, ahol az eredeti jelentéstartományban értelmezett populista vagy szabadelvű gondolat ütközne egymással, ez csak a kifejezések torzult átértelmezésének terméke.

„Ha meg akarjuk védeni a liberális demokráciát, olyan nyelven kell beszélnünk, amelyet az emberek értenek.”

Ez tehát valami olyasmit jelent, hogy vagy mindazok, akik miatt Timothy Ash a többes számot használja, nem tudják világosan kifejezni magukat, pedig a portékájuk amúgy nagyon vonzó; vagy azt, hogy

s akkor minden jó lesz. A kínált áru minőségének felülvizsgálata mindenesetre fel sem merül. S ami még érdekesebb: a meglepően lapos beszéd. Ami Terike nénitől kedves, az a Financial Times sikerszerzőjétől feszélyezően lapos.

Ha valaki TGA alapján tájékozódna, az a benyomása alakulhatna ki, hogy a politikáról való „tudós” beszéd színvonala országhatárokon átívelően hanyatlik. Ez nyilvánvalóan nincs így, kivételek akadnak, de mintha a még az ezredfordulón is jellemző pezsgő és izgalmas politikai közgondolkodás elsatnyult volna. Arról nem szólva, hogy a Roger Scrutontól Amarthya Senen át Tamás Gáspár Miklósig jellemző míves és lebilincselő nyelvhasználattal is mind ritkábban találkozni.

Timothy Garton Ash kritikai felvetései, tartalmi állításai a The Guardian/Népszava kliséi, és voltaképp arról áhítozik végig, hogy – függetlenül a választói akarattól –

Az ember óhatatlanul is eltűnődik, hogy ugyanazoknak a közhelyeknek a megingathatlan ismétlése miért vonz sokakat, miért tartják magukat emberek (ráadásul rejtélyes nagyképűséggel, országhatárokon átívelően) egy olyan foglalatossághoz, amely láthatóan kevéssé megy nekik.

Talán a régi vicc magyarázza meg a jelenséget:

Kohn észrevesz a járdán egy régi ismerőst. Megáll mellette, és odainti a kocsihoz.

– Mi van magával? – kérdezi. – Rémesen néz ki. Lefogyott, piszkos, és ne haragudjon a nyíltságomért, még büdös is.
– Foglalkozási ártalom – mondja a régi ismerős.
– Mivel foglalkozik mostanában?
– Elefántirigátor vagyok.
– Ez meg miféle foglalkozás?
– Tudja, egy cirkuszban dolgozom, ahol elefántok is szerepelnek. Az elefántokkal mindig baj van, ha kimennek a közönség elé. Ugyanis a rivaldafénytől megijednek, hascsikarást kapnak, és nagy lepényeket hagynak a porondon. Ennek az orvoslására alkalmazott az igazgatóság. Mielőtt a szám elkezdődik, engem a markos cirkuszi szolgák megragadnak, bedugnak sorjában az elefántok fenekébe, és jól megcsavarnak. Erre az elefántok helyben elvégzik a dolgukat, és nem hagynak lepényeket a porondon.
– De hát ez borzasztó – mondja a meleg szívű Kohn. – Nézze, nekem most úgyis szükségem van egy jó munkatársra, tisztességes fizetéssel. Elmegyünk, veszünk magának rendes ruhát, és beáll hozzám dolgozni.
– Sajnos nem tehetem – rázza a fejét az ismerős.
– Csak nem akar továbbra is elefántirigátor maradni?
– Tudja, hogy van ez!… Ha az ember egyszer már belekóstolt a művészetbe!