Sportszerűség mázába bújtatott arrogancia

Fotó: Mandiner/Földházi Árpád

„Magyar Péter egy provokatőr. Odamenni Szentkirályi Alexandra standjához a Széll Kálmán téren, tudva, hogy veszi a kamera, nem más, mint nettó provokáció. Méghozzá a suttyóbb fajtából. Ugyanis semmi dolga, semmi köze ennek az embernek a Fidesz választási kampányához, de egész egyszerűen annyira tenyerén hordozza őt vérszomjas bázisa, hogy abban a módosult tudatállapotban éli napjait Magyar, amikor azt érzi, bármit megtehet. Tényleg bármit.

Érdemes megfigyelni, milyen mondattal lép oda Szentkirályi Alexandrához, a Fidesz főpolgármester-jelöltjéhez:

Na, most képzeljük el ennek a mondatnak az őszinteségét.

Mennyire szívből jövő jókívánság ez annak fényében, hogy kiugorva a Fideszből, annak eltakarítására verbuválod éppen a seregedet, és az ellenfél/ellenség oldalára kerülve sok sikert kívánsz a gyűlölt párt egyik arcának. Semennyire sem őszinte. Sőt, provokatív. És képmutató, ugyanis ne legyen illúziónk, sokan fogják az övéi közül finom úriemberi gesztusnak titulálni Magyar Péter tettét, pedig ez minden volt, csak nem illő. Majd így folytatta a teszkós Messiás:

Értik? Odalép ez a bukott NER-lovag, abból is a képességtelenebb fajtából, »leszandizza« Alexandrát, hiszen köztudottan imádja a domináns, hierarchiailag felülről indított párbeszédeket, és kéretlen tanácsokat osztogat. Elhiszik ezt a pofátlanságot? Ilyenre sem Gyurcsány, sem MZP, sem Karácsony nem vetemedett korábban. A sportszerűség mázába bújtatott arroganciáját legplasztikusabban a néhány másodperces jelenet alatti erőszakos és görcsös kézrángatás igazolta. Olyan erőteljes mozdulattal akarta lenyomni Szentkirályit Magyar, hogy majd kitépte annak karját. Mintha szkanderezni akart volna. Ilyen nagy amplitúdójú kézfogást két férfi között is ritkán látni, és akkor is inkább szól valamiféle állatias ösztönű dominanciaharcról, mintsem kedvesen elnyújtott gesztusról.

és azt riposztozta Magyarnak, hogy ő meg álljon le az orbánozásról.

A vonyarci Jacko ekkor annyira meglepődött, hogy kiegyezett döntetlenben, pedig nőkkel szemben ilyesmi nem megszokott tőle, és nem tudott mást mondani rá, csak azt, hogy »hajrá, köszi!«. Majd szó szerint belebotlott Hidvéghi Balázs kampányfőnökbe. Ami ezután történt, az bőven alkalmas arra, hogy megossza a társadalmat illemtan ügyben, de már most biztos vagyok abban, hogy ilyen kéjes örömet rég érzett jobboldali szavazó, ilyen »Végre!«-élményre várt a Magyar Péter-jelenség felbukkanása óta. A Megváltó Hidvéghivel is jattolni akart, aki ezt visszautasította. Belemehetnénk abba, hogy ez illő-e avagy nem, de látva Magyar elmúlt két hónapjának ripacskodását, fenyegetéseit, pökhendiségét, kivagyiságát, nem beszélve arról, hogy ha csakis a Varga Judit-történet lebegett Hidvéghi Balázs szeme előtt, az önmagában bőven elegendő arra, hogy ily módon jelezze szinten aluliságát a felé irányuló gesztusnak.”